Hitte volna?Hitte volna?
Nagyon bíztam benne. Elsősorban Istennek köszönjük a diadalt. Amikor vége volt a meccsnek, a családomra, édesapámra, édesanyámra, a bátyámra, a barátnőmre és a barátokra gondoltam, valamint az összes nézőre, aki itt és otthon szorított nekünk. Édesanyám egy percet sem nézett a világbajnokságból, minden meccsünk alatt a kertben sétált – és imádkozott. Édesapám tudósította a történtekről. Megismételte magát a történelem, tíz évvel ezelőtt ugyanez zajlott le. Akkor, 1998-ban, a románok ellen kétgólos hátrányban voltunk, amikor édesanyám kiment a sportcsarnok parkolójába, és a harmadik harmad alatt végig sétált és imádkozott. A záró menetben fordítani tudtunk, és feljutottunk a C-csoportból. Szombaton, az ukránok ellen, ugyanezt tette.
Tíz évvel ezelőtt, a C-csoportos világbajnokságon szerepelt először a válogatottban. Az is nagy siker volt, de a mostanival történelmet írtak.
Valóban, tíz éve voltam először válogatott, akkor aranyéremmel mutatkoztam be. Azóta ezekkel a srácokkal testvérekként dolgoztunk együtt minden egyes tornán és edzőtáborban. Voltak jók és gyengébb pillanataink is, de ezt a társaságot örökre a szívembe zártam.
Ha az édesanyján múlik, akkor tíz év múlva az A-csoportban nyerünk vébét…
Ha rajta múlik, akkor biztosan.
