Furcsa a tulajdonosok lelkivilága. A stressz szinte mindennapos, ha megy a csapatnak, azért, ha nem megy, akkor meg azért. Döntéseket hozni, edzőkkel, játékosokkal sakkozni, figyelni a klub szinte minden rezdülését, és ha már minden kötél szakad, akkor váltani.
Váltani, méghozzá a kispadon.
Merthogy örök igazság: egy edzőt sokkal könnyebb kirúgni, mint húsz játékost.
Hiába vallja a legtöbb edző, hogy egy csapat felépítéséhez minimum két-három év kell – munkába állását követően az új szövetségi kapitány, Erwin Koeman is ezt hangoztatta –, a magyar szakemberek örülhetnek, ha kis túlzással két-három hónapot kapnak a bizonyításra (tisztelet a kivételnek...)
A mögöttünk hagyott szezonban mindenesetre ezúttal is röpködött a trénerek feje, az élvonalbeli csapatok vezetői nem kevesebbszer, mint tizenháromszor változtattak, más kérdés, hogy ebből a tizenháromból mindössze nyolc esetben volt az eredménytelenség az indok.
Az elsőre nem kellett sokat várni: a Tatabánya „huszáros” rajtott vett – ötből öt vereség –, a rémálomszerű kezdésnek pedig Mészáros Ferenc gyorsan megitta a levét, már az ötödik foruló után kézhez vehette felmondólevelét. Aztán jött Borbély László, majd az ecuadori Octavio Zambrano, aki beavatása előtt azt ígérte, az NB I-ben tartja a Tatabányát, ám nyilvánvaló, akkor még nem is sejtette, hova került.
Egyértelműen az eredménytelenség számlájára írható a siófoki Botos Antal („...Nemes
folytatás...
