Angyal Zoltán elcsukló han gon beszél Kolonics Györgyhöz fűződő kapcsolatáról. Nem véletlenül, hiszen nemcsak sportolóként, emberként is nagyon tisztelte őt. Az élet úgy hozta, hogy 1991-ben Párizsban egy szobába került az első világbajnokságán bemutatkozó fiatal versenyzővel, aki akkor újoncként „elkormányozta” a négyeshajót.
„Ott ismertem meg őt igazán – emlékszik vissza a kapitány. – Emésztette magát az eset miatt, nagyon szívére vette a dolgot, és míg hallgattam őt, egy nagyon szimpatikus srác képe rajzolódott ki számomra. Megkedveltem, megszerettem, és hosszúhosszú ideje már nagyon tiszteltem őt mindazért, amit képviselt, amit elért ebben a sportágban. Sok emberre akasztjuk rá feleslegesen a szót: példakép. Ő azonban igazán az volt. Most érezzük csak, hogy mennyire... Más lesz ez az olimpia, ahogyan minden más lesz ebben a sportágban Koló nélkül.”
A tragédia hallatán a kapitány azonnal Csepelre sietett, ahol a parton összetörve ült egymás mellett Kolonics múltja, Horváth Csaba és jelene, Kozmann György.
„Szívszorító volt a látvány – mondja Angyal. – Ezek a fiúk nemcsak a sportban veszítették el társukat, valóban az egyik felüktől fosztotta meg őket a sors, amely kegyetlen és fájdalmas.”
Ahogyan az a beszélgetés is nagyon fájdalmas lesz, amely az elkövetkező napokban Angyalra, Ludasi Róbertre és Kozmann Györgyre vár a pekingi olimpiával kapcsolatban.
„Most azt mondom, nem tudom, mit hoz a holnap, és igazából ebben a fájdalmas időszakban szívem szerint nem is foglalkoznék vele. De szövetségi kapitányként nem tehetem meg. Bármilyen megrázó is, sort kell keríteni egy beszélgetésre, amely Kozmann György sorsáról szól. Hiszen jön az olimpia, szombatig le kell adni a név szerinti nevezéseket, és magyar versenyzőnek indulnia kell a kenu párosokban.”
És hirtelen elcsuklik a kapitány hangja...
„Hétfőn volt a csapat fotózása a Szépművészeti Múzeumban – nyeli a könnyeit a kapitány. – Koló, akiről köztudomású volt, hogy mennyire precíz és pontos, tízszer felhívott telefonon, hogy egyeztessünk a ruháról, a helyszínről, a részletekről. Akkor azt gondoltam: egy felnőtt ember hogy lehet ennyire bizonytalan. Ma meg itt állok a telefonnal a kezemben, és azt mondom: bárcsak hívna még...!”
