Porrá leszünk…

Vattacukor formájú felhők rohantak az égen. Az „ősz” hirtelen nyárrá változott, felmelegítve a didergő, rosszkedvű embereket. Péntek délutánra a száműzetésben lévő nap is előbukkant, beragyogva a turistákkal telezsúfolt Budapestet. Meleg volt, pulóvert, zakót eltüntető meleg. Mégis megannyi elegáns öltönybe bújt, komor arcú férfi indult Budára, Farkasrét felé. Kora délután már lehetetlenség volt parkolót találni a temető környékén, fehér kesztyűs rendőrök irányították a forgalmat, a gépjárműtulajdonosok pedig kétségbeesve próbálták leállítani kocsijukat. Eközben odabent a ravatal körül már több ezren álltak. Ismert és ismeretlen arcok bámulták a földet, lesték a kivetítőt, és figyelték a mellettük álló szemét, mintegy választ várva: mit keresünk mi itt tulajdonképpen? Aztán a csendet megtörte a fiatal pap bársonyos hangja. Szépen beszélt, méltósággal szólt, fájdalommal átitatva formálta mondatait.

Majd egy pillanatra ő is az ég felé nézett. Tán a felhőket kutatta, tán az Úrhoz lett volna egy-két szava, kérdése, mondván: miért búcsúzunk mi itt egy ereje teljében lévő fiatalembertől? Válasz nem jött, talán csak a felhők lettek sűrűbbek ott, a temető felett összeállva sűrű, szürke masszává. A pap folytatta beszédét, miközben a kivetítőn Kolonics György mosolygós arca, erőtől duzzadó teste látszott.

Az a több ezer ember ott, nem tudott mit kezdeni a pillanattal.

Az elmúlásról szóló monológgal és az életet ábrázoló fotóval. A kettő sehogyan sem illett össze. A pap lassan mondandója végére ért, az Úr akaratát emlegette, miközben odakint, a temető kerítésén kívül autók, buszok, villamosok suhantak, gyalogosok iparkodtak dolgukra, nem kis zajjal.

Az élet hangja olykor elnyomta az elhunytért mondott imát.

A tömeg egyre csak nőtt. Jöttek fiatalok és idősek virággal a kézben, vidékről, Zágrábból, a világ végéről, hogy elbúcsúzzanak a bajnoktól. Sokan, meglepően sokan lettek rosszul a szertartás alatt. Ifjú legények és lányok zuhantak ájultan a földre, megrémisztve hozzátartozóikat, futásra serkentve a szolgálatban lévő mentősöket. De a szertartás folyt tovább. Újabb és újabb beszédek jöttek, komorak, hivatalosak, szívbemarkolóak. Valamennyien keresték a szót, keresték a hangot.

Lehetetlenség volt megtalálni.

Lehetetlenség volt megbékélni egy harminchat éves világklasszis sportoló hirtelen és megmagyarázhatatlan halálával. A mondatok tompán puffantak az agyakban, több ezren úgy álltak a ravatal körül, hogy aligha hallhatták a felszólaló úriemberek – és az Úr – hangját. Ők bizony Kolóra gondoltak, az egyszerű, szeretni való fiúra, még akkor is, amikor Kolonics Györgyöt „népi hősnek”, aztán „egyedül álló csillagnak” nevezték. Amikor véget ért a gyászszertartás a ravatalnál, és a koszorúkkal, virágokkal telezsúfolt halottaskocsi utolsó útjára vitte Kolonics Györgyöt, néma, döbbent menet követte a sírhoz.

Nem volt mit mondani egymásnak.

Majd újra a fiatal pap hangja töltötte be a sírkertet, miközben a barna koporsó eltűnt a föld mélyében. A pap megismételte: porból lettünk, porrá leszünk, és a fekete sereg néhány pillanattal később elindult vissza, a nyüzsgő, zajos forgatagba. Vissza az életbe. Csak Kolonics Gyuri maradt ott az Úr akarata szerint, örök nyugalomra ítélve.

Az idők végezetéig.