Semmi balhé, semmi hiszti, csapkodás – kulturált, visszafogott, decens viselkedés, illedelmes gratuláció az ellenfélnek, további sportsikereket kívánva, szertartásos tisztelgés a tőrrel, végtére is az igazi sportember a vereséget is emelt fővel, a fair play szellemében veszi tudomásul. Tényleg? Egy frászt. Az igazi sportember átszúrja a vegyes zónában a párbajtőrével a műanyag palánkot, ahogy vasárnap Boczkó Gábor átszúrta, miután kikapott Fabrice Jeannet-tól, és mi, firkászok örültünk neki, hogy nem álltunk a szóban forgó plasztikdeszka mögött a hivatkozott dühkitörés pillanatában.
De esküszöm, még azt sem bántam volna, ha Knapek Edina egy kicsit belém szúrja a tőrét interjúadás közben – na jó, nem valamelyik nemes testrészembe… –, csak felfedeztem volna az arcvonásain valamiféle érzelmet. Természetesen papíron elfogadható eredmény az ötödik hely egy olimpián, a csapatvezetőség is unásig sulykolja, hogy minden megszerzett pontnak örülni kell a mai felgyorsult, konkurenciától terhes világban, csak hát nem könnyű megemészteni, amikor a történelmileg legerősebb magyar olimpiai sportágban három versenynapot követően itt állunk egyetlen árva érem nélkül. Persze tudom, hogy még eljátszhatják a magyar himnuszt itt, a vívócsarnokban, nem is egyszer.
Hisz hátravan a férfi kard mindkét versenye, meg a női tőr- és a férfi párbajtőrcsapat, sőt a női párbajtőr egyéni, de ami elmúlt, azt már nem lehet visszahozni. Arra pedig még véletlenül sem merek gondolni, hogy a példásan sportszerű, nyugodt hangulatban az is közrejátszhatott, hogy ma már egy ötödik helynek is nyolcmillió kemény magyar forint a tarifája…
Legfrissebb hírek
