Nincs hurráhangulat!
Ezzel kell kezdenünk, mert itt, Pekingben és a hírek szerint odahaza is gyakorlatilag általánossá vált a vélemény: azzal, hogy az Egyesült Államok ellen vívja a Kemény-csapat a finálét, a kezében az arany. Ők ezt nem így gondolják. Ott ültek a lelátón a szerb–amerikai meccsen, és hideg fejjel vették tudomásul az eredményt. Nem lelkendeztek, nem ünnepeltek (no persze nem is siratták az Athén óta oly sok bosszúságot okozó szerb együttest…), semmi jelét sem mutatták annak, hogy megnyertnek vélnék az utolsó csatát. Emlékeznek arra is, két hónapja a leányfalui strandon mennyire megszenvedtek az amerikaiak ellen (7–6).
Pont annyira óvatosak, amenynyire kell.
„Rendkívül fontos a lélektan – mondta erről Kiss Gergely, a Montenegró elleni elődöntő egyik hőse. – A meccs kezdetéig magunkra kell erőltetnünk egyfajta hétköznapiságot, mindent ugyanúgy kell csinálnunk, mint korábban, gondolok itt elsősorban az étkezésre, a pihenésre, az alvásra, a taktikai megbeszélésre, a bemelegítésre. A találkozó első percétől minden megváltozik, onnantól olyan energiákat kell mozgósítanunk, olyan koncentrációval kell küzdenünk, amely megkívánja a tökéletes mentális ráhangolást.”
Hiába, rutinos olimpiai döntősök.
Szemben a hatalmas meglepetésre bekerülő amerikaiakkal. A hatodik–hetedik helyre várták őket. Talán magukat is. A horvátok legyőzése a csoportban aztán varázsütésre átírta a forgatókönyvet. A szerbek olaszok elleni várt veresége (khm…) miatt rögvest a négyben találták magukat. Talán nem is értették, mi zajlik körülöttük. Aztán vérszemet kaptak. Vérszemet, mert az elődöntőben a szerb játékosoknál nem stimmelt valami. Megérezték az esélyt. És ha egy amerikai megérzi… Pláne ha tizenhárom! Kivívták a döntőt. A legendás Ratko Rudiccsal nem sikerült. De vitathatatlan, ezt az 1984ben és 1988-ban a válogatottal ezüstérmet nyerő edző, Terry Schroeder is hangsúlyozza, a horvát mester munkája is látszik a játékosokon. Akik nagy hirtelen előtérbe kerültek. Odahaza is. A nagy tekintélyű ESPN honlapjának címoldalán foglalkoztak velük. „Húsz év, 1988 után újra az aranyért!” – hirdetik az Egyesült Államokban. Őrület. Senki sem számított erre. Bevallottan Kemény Dénes sem… De nem szomorú ő sem. És nem feltétlen az esélyekre gondolva. Azzal, hogy az Egyesült Államok finalista, a döntő nézettsége hihetetlen méreteket ölt majd a világban. Amerika, az Amerika. Korábban arról szóltak a hírek, veszélyben lehet a sportág jövője az olimpián. Ezután nem hinnénk.
De visszatérve a mieinkre: szombaton mindent átbeszéltek a szokásuk szerint ilyenkor elszeparált urak. Videóztak, meghánytákvetették a taktikát, majd gyakoroltak egy keveset. „Még nem vagyunk az út végén!” – Kiss Gergely ekképpen üzent haza. Jelzésértékű.
