Nem a mi olimpiánk volt.
És főképp nem az övék.
A vívók csak vívódtak: a kardozókat lekardozták, a tőrözőket tőrbe csalták, a párbajtőrözőkkel csak baj volt. A cselgáncsozókat kicselezték és elgáncsolták, a tízpróbázóra már az első próba után tízet számoltak, a kerékpáros ledobta a láncot, az evezősöknek elment a hajó, az öttusázók rossz lóra tettek, a bokszolókat lepofozták. A teniszezőt kiszerválták, a sportlövők bakot lőttek, a talajtornász pedig padlóra került. Csalódás csalódás hátán.
Ennek köszönhetően kisebbfajta pánik tört ki a magyar küldöttségben, legalábbis a nyilatkozatokat hallva. Előbb Kovács Tamás, a MOB sportigazgatója döbbent rá, hogy valójában egy utazási irodában dolgozik (arról, hogy ezzel párhuzamosan bármelyik utazási iroda is azon kapta volna magát, hogy ő a magyar sport csúcsszerve, lapzártánkig nem érkezett jelentés), majd a két politikai ellenpólus is megtalálta a felelőst – a másikban. Legtöbben (köztük Schmitt Pál MOB-elnök is) a sportra jutó állami támogatást kevesellték, ami bármekkora is, nyilván mindig lehetne több (ebben az ember fizetéséhez hasonlatos), de hogy valójában mennyire sok vagy kevés, attól is függ, hogy költségvetésarányos, bruttó nemzetiössztermék-arányos vagy abszolút számokat veszünk figyelembe: ki-ki nyilván azt, amelyik az ő álláspontját látszik igazolni. És a fentiekre jött még Gyenesei István sportért felelős miniszter méltán elhíresült nyilatkozata a tejbedarán nyerhető olimpiai aranyakról, miközben a csatazajban némileg elsikkadtak a valóban építő jellegű kommentárok.
Két dolog mindenesetre biztosnak tetszik: az egyik, hogy a sport finanszírozásán lehet és kell is változtatni (erről bővebben pénteki számunkban olvashatnak), a másik viszont, hogy azok a sportolók, akik alulteljesítettek Pekingben, nagyrészt nem a sportfinanszírozási rendszer áldozatai, akiket a krónikus pénzhiány végül minden hősies igyekezetük ellenére maga alá döntött.
Itt vannak mindjárt a talán a legnagyobb csalódást okozó vívók, akik előzetesen három érmet vártak maguktól, de végül be kellett érniük Mincza-Nébald Ildikó egyébiránt bravúrosan megszerzett bronzával. A férfi kardozókat legújabb mumusunk, az amerikai Keeth Smart intézte el többszörösen is: egyéniben a sorsolás szeszélye folytán előzőleg Decsi Tamást búcsúztatni kénytelen Szilágyi Áront győzte le, csapatban Nemcsik Zsolt ellen fordította meg a meccset. Hogy az amerikai mindent megtanult a vívásról, egy dolog, ráadásul edzői előre felkészítették a magyarok ellen – úgy meg könnyű. De tegyük hozzá, hogy Nemcsik és Szilágyi napokkal a játékok előtt veszítette el edzőjét, Gerevich Györgyöt – hogy ilyen körülmények között nem tudták csúcsformájukat hozni, legalábbis érthető.
A női tőrözőknél más a helyzet: mire Knapek Edina elolvasta az előszót a pekingi útikönyvben, addigra már rég veszve volt minden. Bernát Zoltán szakágvezető nem indította egyéniben Ujlaky Virginie-t, ennek következményeként teljesen elmérgesedett a viszony Ujlaky és a csapattársak között – így aztán, mondhatni, a várteredmény született: csapatban a négy közé még bejutottak a lányok, de aztán két vereség következett. Ami pedig az egyénit illeti: 1980 óta nem volt érmesünk női tőrben. Most sem lett…
A férfi párbajtőrözők Boczkó Gábor révén egyéniben még hoztak egy negyedik helyet, majd mentális gondokról beszéltek a csapatversenyben a vívás alapító atyáinak nehezen nevezhető kínaiak ellen elveszített negyeddöntő után, míg Kulcsár Győző kapitány azt mondta, elkopott a csapat. Va- >>>
