Ha a labdarúgásban a fizikához hasonlóan lennének állandók (Planck-, Boltzmann-, Coulomb- stb.), Lars Lagerbäck nevét egy tudományosan, talán kissé fellengzősen hangzó ilyesfajta szókapcsolatban is megőrizné a kollektív futballemlékezet – de a svéd biztosan.
„Lasse” szövetségi kapitányként a maga nemében csúcsokat döntöget, s nem is feltétlenül azzal, hogy 1997 óta – 2004ig „ikertestvérével”, Tommy Söderberggel társbérletben – ő készíti fel és instruálja a háromkoronás válogatott játékosait. Habár Kárpát-medencei viszonyok között ez az időintervallum is felfoghatatlanul hosszú (a magyar együttes, illetve a szövetség Erwin Koemannal már a hetedik szakvezetőjét fogyasztja a lagerbäcki kezdés óta), a csapattal ez idő alatt elért eredménysor még kivételesebb. Világ- vagy Európa-bajnoki címnek ugyan a közelébe sem jutott a régóta alapvetően a légiósokra épülő társasággal, de zsinórban öt csúcstornára juttatta ki a sárga-kékeket, amit még kritikusai is elismerő biccentéssel honorálnak.
Noha a svéd labdarúgás történetének aranylapjaira kívánkozik a nevével fémjelzett éra krónikája, az alkotó, a közgazdászdiplomás hatvanéves tréner így sem lehet próféta a saját hazájában.
„Unalmas alak, és a csapata is unalmas futballt játszik, igaz, eredményeset” – hangzik a legygyakoribb bírálat, amely az elkényeztetett szurkolótábor némely tagjának tudathasadását is diagnosztizálja.
A verdikt középső részével mindamellett nehéz vitatkozni: a svéd válogatottól a szórakoztatás valóban távol áll, habár szinte minden évre jut egy középkategóriás rivális elleni „mészárlás”. De miért is törnének művészi babérokra egy olyan náció futballistái, amelynek karakterjegyei között a kiszámíthatóság, a precizitás, a munka tisztelete, szeretete, az odaadás és a megtörhetetlen harci kedv kerül a lista elejére? A fenti jellemvonásokat már csak azért is botorság lenne egyetlen laza csuklómozdulattal elintézni, mert a skandinávok 1997 és 2003 között nagy mértékben ezeknek köszönhetően őrizték meg 27 mérkőzésen a veretlenségüket a vb- és Eb-selejtezőkön.
A szakvezető mellett (vagy éppen miatta) ugyanakkor érdemes néhány szót szentelni a 21. századi svéd csapatépítési stratégiának is – amely legfeljebbmagyar szempontból tartalmaz meglepő elemeket.
Lagerbäck – Tommy Söderberggel közös – első nagy dobása a 2000es Eb-kvalifikáció volt. A belgaholland rendezésű kontinensbajnokságon a csoportjában ragadt a kompánia, de a jelenlegi(!) együttes alapjainak lerakása már akkor megkezdődött. Olof Mellberg, Daniel Andersson és Henrik Larsson Németalföldön sem csak nézelődött, manapság pedig egyenesen pótolhatatlanok, miközben a trióból csupán a válogatottbeli visszavonulások világrekordere, Larsson tűnik – kizárólag életévei alapján – túlkorosnak. A 2004-es portugáliai Európa-bajnokságra nevezett 23-as keretből tízen jövő szerdán Solnában is magukra ölthetik a napsárga trikót, azaz nemcsak az SvFF elöljárói, de a szövetségi kapitány is következetes, elvhű.
A bizonyítvány pedig őt igazolja: az évek során a nagyközönség hozzászokott a svédekhez, akik csinnadratta és kilengések nélkül, látványos bukások és gálaelőadások mellőzésével, csendben mindig eljutnak a soros fociünnepre, ahol alkalmanként a nagyhatalmakat is megfricskázzák, ergo a végkifejlet az eredménytől függetlenül szinte mindig édes.
Svédország és Lasse az állandóság építésze, miközben a pályán – zömmel – tanult mesteremberek, akik okos nyugalommal teszik a dolgukat.
Hogy unalmasan?
Attól függ, ki mondja.
