Bobi a kézilabda, egyben a macedón válogatott őrült nagy rajongója. A húszas éveinek közepén járó fiatalember „civilben” a főváros „elvileg” sétálóutcájában üzemelő, St. Patrickhoz címzett fogadó pincére. Már ismerősként üdvözölt, amikor beléptünk, majd sugárzó arccal ecsetelte, mekkora kő esett le Macedónia-szerte az emberek szívéről, miután csütörtök este válogatottjuk megverte a horvátokat. Bobi egyúttal biztosított a pénteki meccs előtt bennünket arról, higgyük el, a magyar csapat jobb, mint a dán – legalább öt-hat góllal. Ő látta mindkét válogatottat.
Gondoltuk, a próféta szóljon belőle!
A próféciánál persze sokkal többet kellett tenniük a mieinknek ahhoz, hogy a háromszoros olimpiai bajnok, ám a legutóbbi ötkarikás játékokról lemaradó északiakkal szemben feledtessék a románok elleni bemutatkozó mérkőzés vereségét, és életben tartsák továbbjutási reményeiket.
„Csak a győzelemre gondolunk!” – hangzott Imre Vilmos szövetségi kapitány tömör, harci jelként is értelmezhető mondata, midőn a francia–román találkozó 15. percében belépett a Borisz Trajkovszkicsarnokba. Ő nyilván tudja, elvégre nála jobban senki sem ismeri a lányait. Persze a fiatal szakember nem a levegőbe beszélt, mivel délelőtt az együttes alaposan elemezte az ellenfelet videón, s a híres-hírhedt Kale-csarnokban tartott edzésen töviről hegyire átismételte a követendő taktikát.
„Gyengébb csapat a románnál a dán, de sokkal gyorsabb. Emiatt döntő lesz, hogy miként sikerül támadásból visszarendeződnünk. Ezért ha a saját játékunkat tudjuk nyújtani, mi vagyunk az esélyesek” – mutatott rá az előttünk álló erőpróba általa meghatározónak vélt elemére a szakvezető, aki – miközben egyik segítője, Mátéfi Eszter szorgalmasan jegyzetelte vasárnapi riválisaink, a franciák kulcsfiguráit – fél szemmel a román–francia összecsapást figyelte. A szünetben azt mondta, teljesen mindegy, kinek a győzelme lenne jó nekünk, ezt a mérkőzést a románok fogják megnyerni.
Ért hozzá…
Egyébként nemcsak a magyar mester, hanem számos más szakember is úgy gondolja, ennek a román csapatnak – amelynek tagjai szemmel láthatóan felszabadultabbak, amióta menesztették Gheorghe Tadici-ot, a sokuk által csak „mérsékelten kedvelt” szövetségi kapitányt – ezekben az években ezzel a játékosállománnyal illene élen végeznie valamelyik nagy nemzetközi tornán.
A mi játékosaink eközben nem jöttek elő az öltöző rejtekéből – az már errefelé fel sem tűnik senkinek, hogy az állandó dugó miatt az előre eltervezett út a csarnokba nem rövidül –, csupán Pastrovics Melinda, az egyik kimaradó ült le a lelátóra mp3-as lejátszóval a fülén. A másik kimaradón nem kellett sokat törnie a fejét a kapitánynak: a sérült Vérten Orsolya bicegve biztatta a kisteremben csatába induló társait (mióta életveszélyesen mosták fel csütörtökön a nagycsarnokot, egy tízszer húsz méteres kisebb helyiségben melegítenek a csapatok – egymástól néhány méterre).
Első ránézésre a magyarok arcán több volt a „szín”, mint az ellenfelekén…
