Nem mese ez, gyermek

Nem olyan időket élünk, amelyekről elmondhatja majd az utókor, hogy visszatérően tort ült a szív, a lélek, az igazság, ám a világ mégiscsak jól van kitalálva.

Mindig szolgál egy-egy olyan esettel, amely felvillantja a reményt: az önzés nem boríthatja be teljesen a hétköznapokat. Mindig akad egy-egy egyéniség, aki kézenfekvő döntésével felülemelkedik a kaparj, kurta szemléleten, és – Hamlettel szólva – „helyretolja” a „kizökkent időt”.

Vajda Attila nem hallgatott Peking után, kerek perec kijelentette, hogy a sportvezetők leértékelték bajnoki címét, hiszen miközben a társakkal aranyérmet nyerő magyarok illetményét megfejelték némi pluszjutalommal, neki maradt annyi, amennyit rögzítettek az olimpia előtt.

Az elöljárók csak hümmögtek, arról sugdolóztak, hogy mennyire pénzéhes a szegedi kenus, ám érvei előtt meg kellett hajolniuk. Szerencséjükre akadt támogató, aki magáévá tette Vajda Attila érvelését, s nem sajnált rá egymillió forintot, hogy megbékéljen a bajnok. Kezébe véve a pénzt, a kenus olyan megoldással szolgált, amelyre csak a legnagyobbak képesek, nemcsak a vízen, hanem földön, égen, levegőben – mindenütt.

A lemondás gesztusával élt.

Megerősítve ezzel, hogy elveit nem az önzés, hanem meggyőződése diktálta. Figyelmeztetve arra, hogy akinek lehetősége van rá, igenis meg kell tennie mindent, hogy a környezetében az igazság legyen az úr.

A tréningjeit segítő öt srác magától értetődően kurtította meg szabadságát azért, hogy Vajda Attila a lehető legfelkészültebben állhasson rajthoz Pekingben, hogy elmondhassa: „…az önbizalmamat, a lelki nyugalmamat jelentősen erősíti, hogy már nem én tartok másoktól, hanem mások tőlem”. Aztán amikor látták, hogy elsőként ér célba, annak az embernek az örömével dőlhettek hátra, aki megélheti, hogy segítsége valódi támogatás volt.

Hogy a pluszjutalmat közöttük (és a Kolonics György emlékét ápoló alapítvány között) osztotta szét a bajnok, több mint népmesei fordulat.

Hitet erősítő tett.

Örök, devalválhatatlan érték.