Bizony még hátravan a neheze…
tatjuk tovább – mondta Liszi. – Úgy érzem, mintha az afrikai viadaloknál kétszer nehezebb lenne ez a mostani – minden nap végére hullafáradtak vagyunk, de nemcsak nekünk nehéz, az élmezőny is szenved. Mindegy, az a lényeg, hogy megyünk…” Ez a legfontosabb Dési János számára is, aki egyedüli magyar motorosként, afféle magányos harcosként szeli át a pampákat és hamarosan a sivatagot is. Küzd az elemekkel, a homokkal: a legtöbb erejét az veszi ki, amikor a dűnék között fel kell állítania a motort – akárhogy is veszszük, több mint kétszáz kilót kell ilyenkor megemelnie. Azt se gondolta volna, hogy egyszer azon kell aggódnia, hogy elalszik a motoron. Pedig a hosszú összekötő szakaszokon bizony, gyakran meg kell állnia, hogy egy kicsit felpofozgassa saját magát, mert folyamatosan csukódik le a szeme. „Egyetlen könnyű nap volt a hét közül, a többi pokoli erőfeszítést igényelt, főleg az utóbbi három. És a motor miatt is aggódom kicsit, egyrészt a magaslat miatt, másrészt azért, mert sokat megyünk teligázon, félek, ez előbb-utóbb megbosszulja magát” – mondta Dési, akit szerelője folyamatosan nyugtatgat, hogy minden rendben lesz, ne izguljon. Könnyű ezt mondani, annyi minden történt már ezen a Dakaron eddig is… Elég, ha csak azt említjük, hogy a 177 tagú autós mezőnyből már nyolcvanan búcsúztak, s 217 motoros közül is csak 139 van versenyben. A legnagyobb bajban a kamionosok vannak: a 81 résztvevő közül egyelőre csak 19-nek van értékelhető eredménye. Meg nem erősített hírek szerint jó néhányan még most is a két nappal ezelőtti szakaszon ásnak… Számukra aligha pihentető a pihenőnap – főleg, ha folytatni akarják a küzdelmet.
