Kitehetjük a kirakatba

A magyar csapat busza csü törtök este indult el Zágrábból Budapest felé, s legjobbjainknak a járművön volt négy-öt órájuk, hogy egymás között vagy éppen önmagukban mérleget vonjanak az utóbbi két hét mérkőzéseiből, átgondolják a sikerek összetevőit és a kudarcok okait. Az utóbbiból szerencsére kevesebb jutott, s ezért érhetett el értékes, a derűlátó várakozásoknak is megfelelő eredményt a legutóbbi vb-n csak 9. helyen záró együttes. Kilenc mérkőzéséből ötöt megnyert (Ausztrália, Románia, Argentína, Svédország, Dél-Korea), döntetlenül végzett a szlovákokkal, és háromszor kikapott (az olimpiai bajnok Franciaországtól, az Eb-ezüstérmes és házigazda Horvátországtól, valamint a „leköszönő” világbajnok németektől).

Ez olyan eredménysor, amelyet – úgymond – kitehetünk a kirakatba. A magyar férfiválogatott ennél fényesebb vagy hasonló sikert vb-n csak ritkán ért el (1986: 2.; 1997: 4.; 1990: 6.; 2003: 6.).

De kezdjük a végén, a legfrissebb emlékkel (élményt sajnos nem írhatunk): a 2007-ben vb-aranyat szerző Németország a helyosztón viszonylag simán megverte a magyarokat, akik emiatt a hatodik helyre szorultak. Talán nem mindenki gondolja úgy, hogy sokkal kellemesebben csengene, ha azt mondhatnánk: Magyarország a világ ötödik legjobb csapata, hanem azt mondja, olyan mindegy… Pedig nem!

Mert tényleg büszkébbek lennénk Hajdu János szövetségi kapitány válogatottjára, ha ötödik lenne. A csapatot jobban ismerők, a játékosokat reálisan értékelők viszont látatlanban elfogadták volna a vb előtt, hogy hatba kerül a válogatott. Nos, ez történt.

Az éremről álmodók pedig nagyon korán, talán már az eszéki csoporttalálkozókon felébredtek.

Az utolsó vb-mérkőzésén a németek bajszát éppen csak megrángató magyar csapat hullámzó játékkal, de megérdemelten jutott el a helyosztóig, amelyen vetélytársánál kifacsartabban kézilabdázott, viszont példás akarattal küzdött. Csakhogy az elődöntőről lemaradó németek is összeszedték magukat a középdöntőben kapott pofonok után, és minden mozdulatukon látszott, fontos nekik az ötödik hely. Megszerzésének szívből örültek, egyikükön sem látszott csalódottság. Ahogy a magyarokon sem a hatodik hely miatt.

A még hosszú ideig – Vass Sándor MKSZ szakmai alelnök szerint Londonig – együtt tartható csapat megmutatta erényeit és gyengéit is Horvátországban. Végre ismét volt igazi vezéregyénisége (Nagy László), aki összefogta társait, fazont adott a támadásoknak, s a védelemnek is oszlopa volt. A csapategységet nem csupán a meccsek tükrözték, hanem a pályán kívül is együtt élt, lélegzett a keret. Nem volt gond a taktikai fegyelemmel, s megmutatkozott a klasszisok technikai képzettsége.

A mieink javítható gyengéi közül meg kell említeni, hogy a sorozatterhelést nem egyformán bírták a fiúk, és nem minden poszton volt erős, az első játékossal azonos tudású csere. Több gólerős „csatár” képtelen volt megbirkózni a védekezésben rá osztott feladattal, ugyanakkor akadt védőspecialista, akinek a támadójátéka volt feledhető. Ez a megosztás – támadók, védők – a maikézilabdában lassan elfeledhető, mert csak a komplex játékosok futhatnak be fényes nemzetközi karriert (újra Nagy Lászlót kell említeni példaként).

A vb-ről már az éremcsatáktól függetlenül is kialakítható bizonyos összkép. Ez azt mutatja, hogy a férfiszakágban továbbra is Európa a meghatározó, a legjobb nem európai csapat Dél-Korea (12. hely). Ugyanakkor Európában átalakulóban vannak az erőviszonyok, mert az oroszok (16.), a románok (15.) és a spanyolok (13.) meglepően visszaestek, míg a svédek (7.) és a szerbek (8.) kezdenek visszatérni a legjobbak közé, valamint a sötét lóként befutó szlovákok (10.) is az elit sarkában vannak.