Nemzetközi válogatott

Azért van valami, amit sehogy sem tudok elképzelni. Azzal már így vagy úgy, de meg kellett barátkozni, hogy a globalizáció átszövi mindennapjainkat, a sport sem menekülhet, ez van, lehet szeretni vagy sem, a világ nem mindig arra halad, amerre éppen a mi kis ízlésünk diktálná. Már észre sem vesszük például, hogy amikor két angol futballcsapat meccsét figyeljük, a klubok tulajdonosai arabok vagy amerikaiak, a pályán olyanok csókolgatják a mezükön virító klubcímert feneketlen gólörömükben, akik éppen hogy csak törik Shakespeare szép nyelvét, eredeti angol csak mutatóban szaladgál a gyepen. De nyugodtan szétnézhetünk más sportágakban is, ember nincs, aki fennakadna a rengeteg idegenlégióson. Hihetnénk, a válogatottak érintetlenek, és megmaradnak a tiszta nemzeti identitás végvárainak. Esetükben mégis csak az számít, hogy hol születtünk, mi az édes anyanyelvünk, milyen földbe kapaszkodnak a gyökereink, az a szó, hogy haza – de ez jókora tévedés. Lásd most éppen Kindl Gabriellát, aki a tavaszszal megkapja a montenegrói állampolgárságot, természetesen annak fejében, hogy attól fogva a kontinens egyik legfiatalabb államának válogatottját erősíti. Mielőtt árulót kiáltanánk, fusson át az agyunkon, hogy a múlt héten éppen kézilabdameccseket nézve tapsoltunk Eklemovics Nikolának és Puljezevics Nenadnak, korábban pedig kit érdekelt, hogy Pérez Carlos egészen más földrészen látta meg a napvilágot, amikor sorra szaggatta szét a magyar válogatott soros ellenfeleinek hálóját. Ha Kindl Gabriella valóban áruló, akkor mi is előszeretettel küldünk csatákba gerébeket, így aztán inkább ne siessük el az ítélkezést. Én nem vetnék követ arra a sportolóra, akinek egyéni ambíciói nem esnek egybe a hazai lehetőségekkel, azaz nem számítanak rá, másutt viszont megcsillantják előtte az Európa- vagy világbajnoki és természetesen az olimpiai szereplés ígéretét. A pólós Gergely István Sydney-ben még a szlovákok kapuját védte, Athénban és Pekingben viszont magyarként nyert aranyérmet, valljuk be, mindannyiunk örömére. Ahogy mondtam, a világ nem mindig arra halad, amerre a mi kis ízlésünk diktálja, és a sportban a hideg számítás legalább akkora szerepet játszhat, mint a lágy érzelem. Ha az érdek úgy igényli, lehet válogatottat is váltani, más színekért küzdeni, más ország sikeréért hajtani. De: állni a pályán, hallgatni más nemzet himnuszát, esetleg szívre szorított kézzel? Nos, ez az, amit még manapság sem tudok sehogy sem elképzelni.