Egy búcsú margójára

Ültünk a hangulatos dunaújvárosi étteremben (ahol természetesen előre köszöntek neki), és – már elnézést a kifejezésért – be nem állt a szája. Kercsó Árpád elképesztő hévvel, lelkesedéssel beszélt a magyar, a zalaegerszegi hoki, egyszersmind saját jövőjéről, szuggesztív személye a múlt, a vitákkal, szakításokkal teli múlt ismeretében is varázspálcaként hatott a körülötte lévőkre. A papírszalvétát nem a szája megtörlésére használta, hanem felírt rá öt nevet. „Tegyétek el, és vegyétek elő a 2014-es hazai rendezésű világbajnokság első magyar meccse előtt. Meglátjátok, így fest majd a válogatott első sora, amely meglepi a világot!” – tolta elénk a „szuvenírt” határozottan. A szavak és tintanyomok nélkül is egyértelműnek hatott, ki vezetheti csatába ezeket a többségében zalaegerszegi srácokat az Aréna jegére, oly motiváció sugárzott belőle, hogy őt hallgatva ki is hűlt szépen a húsleves. Persze gondolhattam volna. A környezetében előbb vagy utóbb rendre beüt a krach, a jóból rossz sül ki, megfagy körülötte a levegő. Öt hónap sem telt el azóta, s most itthagyja az országot, az álmait, vágyait maga mögött hagyva otthonról (Magyarország) hazaköltözik (Székelyföld). 1985. március 8án két bőrönddel és a bútoraival érkezett a Keleti pályaudvarra, most, egy hónap híján 24 esztendő után vasárnap néhány személyes holmival, autóval távozik Csíkkarcfalvára. Mennyi köze van ahhoz, hogy – akárki akármit mond – a mostohán kezelt magyar jégkorong erőn felül teljesítve fénykorát éli, felesleges ecsetelni, még az ellenfelei, irigyei sem kérdőjelezik meg nagyságát. Nem úgy a stílusát, az egóját – de ez már egy másik, a búcsú pillanataiban, úgy gondolom, elhanyagolható tényező. Akkor is, ha voltaképpen minden erre vezethető vissza. Mester! A hokiszurkolók nevében is mindent köszönünk, felejthetetlen élményekkel gazdagodtunk, önnek is hála. A szalvéta ott pihen egy szekrényfiókban, nem tépjük szét, hátha… Mert… …„Ki tudja, merre, merre visz a végzet, Göröngyös úton, sötét éjjelen…” Vigyázzon magára!