Elhunyt Dobó István
Egy hét múlva ilyenkor ültünk volna valahol, tán egy presszóban – bár a súlyos műtéted óta egy korty alkoholt sem ittál –, tán a szerkesztőségben. Nem is a hely a fontos, hanem az, hogy Te épp a hetvenedik születésnapodat töltötted volna be. Egy hét múlva. Nem tudtad, mert nem mondtuk, de készült volna egy interjú Veled. Hogy csak mesélj az elmúlt ötven évről, amelyet sportújságíróként éltél meg – de úgy ám, mint a királyok. Azt mondják, a hatvanas években az éjszaka császára voltál. Egy hét múlva erről is kérdeztelek volna, mint ahogy arról az öngólról, amelyet az újságíró-válogatott dreszszében szereztél a zsúfolásig telt Népstadionban, s amellyel a színészek nyertek egy nullára. Hányszor és hányszor meséltél erről. Hol a bagót fogva a kezedben, hol krákogva, hol nevetve, hol szentségelve – épp milyen kedved volt. Hihetetlen élni akarás dolgozott Benned, s ez még akkor is igaz, ha fiatalabb kollégák csókolommal köszöntek Neked, és azt hitték, már elmúltál nyolcvan. Pedig csak az élet, a Te sűrű, élményekkel, utazásokkal teli életed rajzolt barázdákat arcodra. Már nem lesz interjú, s már nem mondhatod jellegzetes rekedtes, fáradt hangodon nekem, amit minden idénynyitó előtt szoktál: ugye, tudod, Kissinkovics, hogy az MTK lesz a bajnok?
