Haldoklik a remény

A határidő lejárt, s nem történt semmi. Az olasz fél a megbeszéltek ellenére sem küldte el az aláírt szerződést a Vasashoz. Igaz, véletlenül sem jelentette ki, hogy nem érdekli az üzlet, csak éppen időt kért. Amiből, sajnos, kevés van – szerintem. Markovits elnök olvasatában viszont éppen elegendő. Ahhoz mindenképpen, hogy ne kezdjen el kapkodni a Vasas első embere, akinek a türelméből arra is telik, hogy ne csapja be az ajtót a nemrégiben még oly lelkes sienai partner előtt. Még az optimizmusát sem törte le, hogy többszöri tárgyalás után, hét nyelven beszélő prezentáció birtokában kért haladékot a megmentő. Állítja, fél év elegendő ahhoz, hogy megoldásra leljenek, a futballtavaszra megvan a pénz, a játékosoknak tehát nincs más dolguk, csak az, hogy igazi sportemberként, felkészülten meccseljenek, öregbítve ezzel a klub hírnevét. Ami persze nem olyan fényes, mint mondjuk harmincnegyven esztendeje, ha az lenne, nem időt, hanem részt kért volna a teendőkből a befektetőjelölt. A remény hal meg utoljára (gyorsjelentés: már haldoklik), ám nem mindegy, mit visz az infúzióban, mi a táplálék addig, amíg életben van. Alacsony a tápérték. Nincs még egy éve, hogy a (volt) tulajdonos, Jámbor János határozottan jelentette ki, tudja, „a ráfordításból semmi sem jön vissza”, ráadásul nálunk a futballban „jó, ha a tulajdonost nem mossák össze a szélhámossal”. A piros-kék legenda, Mészöly Kálmán pedig az amerikai és az olasz „tőke” felbukkanásakor óvatoskodott: „Attól tartok, hogy ezek az érdeklődések komolytalanok”. A szintén már messze járó törököket nem említette meg, pedig a Galatasaray esetében ő volt a „közös nevező”, az összekötő kapocs. Mondanám, hogy az igazi piac nem vevő a magyar futballra (s benne a Vasasra), de van annyira rosszkedvű a világ, hogy meghajtsam a fejem Markovits elnök úr optimizmusa előtt. Aki – meglehet – úgy véli, a kákán is csomót keresek, amit egyébként szerintem szavakkal nem is lehet, csak tettekkel. Egyszerű: olcsón kell venni, és drágán eladni.