Nincs alibi!

Nem kell feltétlenül tisztában lenni az Otto-motor működési elveivel, nincs szükség komolyabb elmélyedésre a szívás, sűrítés, robbanás, kipufogás világában ahhoz, hogy az ember szeresse a Formula–1-et, de legalábbis figyeljen rá.

Ha létezik hely, ahol minden apróság számít, az F1 mindenképpen az. Világában – Martin Whitmarsh találó megfogalmazásában – nem lehet alibizni! A McLaren-főnök az autókról szólva fogalmazta meg a lényeget, ám nem csupán arról van szó, hogy rossz géptől nem várható el csúcsteljesítmény.

A mellébeszélés, a ködösítés egyébként is ki van zárva. Kitalálhat akármit a száguldó cirkusz legendás ura, Bernie Ecclestone, álmodhat nagyot (vagy álmodozhat kisstílűen) a nemzetközi szövetség, az istállóknak van akkora hatalmuk, hogy kilőjenek minden, az érdekeikkel (vagy az ésszerűséggel) ellenkező megoldást.

Jó példa rá az idei kiírás, amely azt rögzítette volna, hogy a több futamgyőzelem döntsön a világbajnoki címről, ám a bennfentesek felháborodása lesöpörte az asztalról a megoldást.

Talán majd jövőre (fújt visszavonulót a nemzetközi szövetség)…

A Formula–1 olyan cirkusz, ahol minden az „artistákért” van, ahol nem csupán udvarias fordulat, hogy a versenyző viszi vásárra a bőrét. Aligha véletlen, hogy a szezon előtt nyilatkozó pilóták mindegyike magabiztos, elszánt, optimista. Valamennyien érvekkel támasztják alá várakozásaikat, nem csupán beszélnek, mondanak is valamit. Jellemző a tavaly „majdnem világbajnok” Felipe Massa esete, aki egyértelműen állítja, hogy az előző idény erősebb emberré, jobb versenyzővé tette, a vereség már a múlté, magyarán: „Lássuk a medvét…!”

A hétvégén megláthatjuk, a melbourne-i futammal megkezdődik a szezon.

Az ember főszereplésével, mert a versenyzők még akkor is érdekesebbek, ha csúcstechnológiával igyekeznek az egyről a kettőre jutni.

Esetükben a gép arra szolgál, amire való: eszköz, s nem (ön)cél.