Visszatérhet a remény
Lóhalálában siettem haza szombaton, de már csak akkor értem haza, amikor vezettünk Tiranában. Örültem az eredménynek, hogy aztán végigizguljam a hátralévő időt, mert bizony jöttek előre a lelkes albánok, s olykor veszélyes szituációt teremtettek a kapunk előtt. Szerencsére harcos játékkal sikerült megőrizni minimális előnyünket, s abban biztos vagyok, hogy szerdán lényegesen nyugodtabb kilencven perc vár ránk. Nagy tételben fogadnám, hogy nyerünk két-három góllal, szép estét szerezve a feltehetően nagy létszámú magyar szurkolótábornak. Bizony rájuk is fér minél több sikerélmény, és magam is érzékelem, hogy a válogatott győzelmei újra visszaadhatják a reményt a drukkereknek. Én mégis megpróbálok realista maradni. Lehet, hogy sokan megköveznek azért, amit mondok, de hiába lesz meg most a hat pont, ebből a csoportból aligha jutunk tovább. Még nem vagyunk annyira erősek, érettek, hogy hosszú távon felvegyük a versenyt a dánokkal, a svédekkel és a portugálokkal. Persze hogy én is számolgatok, nézem a tabellát, de minden érzékem azt súgja, hogy végül a negyedik helyen fejezzük be a csoportkört. Bár ne lenne igazam! Mert az ősszel jönnek ugyebár Budapestre a svédek, és számukra élet-halál kérdés, hogy győzzenek. Jobbak nálunk, nem is vitás. Ellenük már a döntetlen is kevés lenne, mert megyünk Lisszabonba, Koppenhágába, ahol nem mi vagyunk az esélyesek. Azt mondom, ha csak két meccs kellene, mondjuk oda-vissza vágó valamelyikkel a három nagy közül, akkor még megkockáztatnám a mi sikerünket, de így, hogy egyszerre(!) pariban kell lennünk a dánokkal, svédekkel a portugálokkal – ez bizony még meghaladja az erőnket. Azt mondom, már annak is örülnünk kell, ha tisztességesen helytáll a válogatott a világranglistán jóval előrébb álló riválisaival szemben. Látom, hogy Erwin Koeman keze alatt alakul, formálódik a csapat, s talán a következő Európa-bajnoki sorozat már valóban rólunk szólhat. S higgyék el, ez sem kevés.
