Túl a sporton – Malonyai Péter publicisztikája

Nem kapják, hanem adják a kitüntetéseket – vallották már többen is a megtiszteltek közül, a nem mellesleg Kossuth-díjas színművész, Őze Lajos állítólag hozzátette, hogy  „Az egész egyébként olyan, mint a bomba: felülről dobják le, és vagy ártatlant talál el, vagy nem.”

Történelmi távlatból, politikai berendezkedéstől függetlenül vannak igazságai és főként példái a megállapításnak, éppen ezért nagy öröm, ha olyanokat méltányol a hatalom, akik rászolgáltak. Az idei októberi ünnepen az általam legtöbbre becsültek közül ketten is magas állami kitüntetést vettek át: Németh Miklós és Verrasztó Zoltán. Jó érzés, ha a szelekció az úr, és nem a kontrája. Egyikőjüket sem az egyébként remek eredményeik emelik nálam az átlag fölé, mindkettőjük pályafutásában akad olyan epizód, amihez nem elég, ha csak sportoló az ember, még ha klasszis is.

Németh Miklósnak már nem egészen kétévesen szép jövőt jósoltak, lévén a háború utáni első olimpiai bajnokunk (1948), a kalapácsvető Németh Imre fia. Hasonló helyzetben természetes, hogy figyelemmel kísérik a gyerek sorsát, esetünkben már csak azért is, mert szintén atléta lett, gerelyhajító. A fokozott érdeklődés ilyen helyzetben elvárás, így teher is lehet, amit nevezhetünk felelősségnek, maradjunk annyiban, hogy rá tud ülni a lélekre. 

Nos, 1968-ban Mexikóvárosban és 1972-ben Münchenben legalábbis nem ment neki, de akkor edzőt váltott, a nagy hatalmú és tekintélyű Koltai Jenő helyett a mexikói ezüstérmes Kulcsár Gergellyel készült tovább. Megesik az ilyesmi, ám esetünkben az indoklás gondolkodó emberre vall: „Tisztázni tudtuk a nézetkülönbségeinket, és meg tudtunk egyezni bizonyos dolgokban, amelyekben Jenő bácsival sosem sikerült” – magyarázta.

Így jött el 1976 és a montreali olimpia. Az arany­érem. Ekkor már tíz esztendeje, az 1966-os budapesti Európa-bajnokság óta üldözte a boldogság kék madarát (érem világversenyen), ráadásul rosszul állt a magyar sport a játékokon, egy hét elteltével még nem volt aranyunk. „A könny is szépen csillog…” – torzította el a közhelyet a pesti humor, ami nem is volt igazán vicc.  Amikor eljött Németh versenye, már volt két bajnoki címünk, de hát mi az egy olyan közegben, amelyben az a lényeg, hogy „népünk, társadalmunk segítségével és bizalmától övezve” a világot verjük.

Aligha hihető, hogy mindez ott volt Németh Miklós gondolatai között, mindent kizárt, suttoghattak neki akármit. Elsőre világcsúcsot dobott (94.58 m), ami több volt, mint szenzáció – előrehozott (és örök) hepiend a pályafutásában. Csak ráadás, hogy edzőként és feltalálóként is letette névjegyét, mondhatni, egy teljes életet ismertek el államilag.

Verrasztó Zoltán úgy lett úszó, hogy Széchy Tamás ezt súgta a fülébe: „Fiam, te ügyes vagy, ha azt csinálod, amit mondok, világ- vagy olimpiai bajnok leszel!” Az edző roppant meggyőző tudott lenni, Verrasztó pedig később így kommentált: „Kicsi voltam, elhittem, amit mondott…” A montreali olimpiáig (1976) nem volt semmi gond, nyert világbajnokságot 200 háton, volt világrekorder 400 vegyesen, aztán a játékokon begyulladt a foga, és – szép, nem szép – leszerepelt. 

Aztán a következő olimpián, Moszkvában két érmet szerzett. A tehetségét nézve ez természetes lehet, ám a körülményeket tekintve már kevésbé. Elvégre nem a legjobb előjel, ha a versenyző összeveszik az edzőjével. Ez történt, a ki tudja, hányadik veszekedésük szakításhoz vezetett, az olimpia előtti három hónapban külön edzett, Széles Sándor csoportjával. Az ilyesmi, mármint a versenyző és edző közti örök harag mostanság már szinte természetes, ám akkor, és éppen Széchy Tamás esetében kellett hozzá úgymond elhivatottság, az igazság biztos tudata. Megvolt, hiszen hiába hívta vissza Széchy, nem ment, kitartott a döntése mellett. A lényeg, hogy Moszkvában 200 háton Wladár Sándor mögött második lett (mindvégig ők ketten vezettek), 400 vegyesen pedig harmadik, Hargitay Andrást megelőzve.

Nagyságára jellemző, hogy egyáltalán nem tulajdonítja teljesen a magáénak a sikert. A legjobb őt idézni: „Az egész nem azt jelenti, hogy én készültem az olimpiára, mert az is az övé volt. És annyira tisztában volt mindennel, hogy később, egy ünnepi összejövetelen Hargitay András elmesélte, kint, a 400 vegyes előtt megkérdezte az Öregtől, ki fog nyerni. És akkor azt mondta, jól fogsz úszni, de a Csont megver. Tehát ő tökéletesen tudta, mit csinálok, szerintem Szélestől mindennap megkérdezte. Moszkvába igazából úgy mentem ki, hogy legalább egy érmet nyerjek olimpián, mert tök hülyén néz ki, hogy mindent nyertem már legalább egyszer, de olimpiáról még semmim sincs. Lett egy ezüst és egy bronz.”

A Népsport persze elfelejtette, hogy az olimpia előtti hetekben szó sem esett róla, már Wladár Sándor volt a kedvenc. Jellemző, hogy a rá veszélyes ellenfelek között még Tóth Ákos szövetségi kapitány sem említi Verrasztót. Ehhez képest az újságból megtudhattuk, hogy: „Túl a huszadik életévén, »öregen« – egy helyben topogás után – megfiatalodott.”

Na, ja – utólag könnyű okosnak lenni. És jó, ha ennek nyoma van, a hivatal is elismeri azokat, akiknél természetes, hogy nem csupán edzenek, gondolkodnak is. Mert megkívánhat akármennyi fizikai erőfeszítést a siker – ész, szellemi tevékenység nélkül nem megy.

Nem mehet.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!