Áll az újabb kihívások elé
Milánóban aranyéremmel a nyakában azt mondogatta, még nem fogja fel, hogy ismét nyert. Repülőtéri fogadtatása, a média érdeklődése és a rengeteg gratuláció elhitette már önnel, hogy itt az újabb siker?
Most már igen – mosolygott Berki Krisztián. – Fülig ér a szám jó néhány órája, hihetetlenül boldog vagyok! Egyelőre azonban csak kapkodom a fejem, mert ennyien még soha, egyetlen sikerem után sem kerestek. Még az is lehet, hogy szombaton én húzom majd ki a lottószámokat – nemrég ugyanis éppen ez ügyben hívott egy hölgy.
Akkor szombattól lesznek néhányan, akik még jobban megjegyzik a nevét.
Azért őszintén remélem, nem emiatt emlegetnek majd…
Ne szerénykedjen! A milánói aranyéremmel a magyar tornasport legeredményesebb sportolója lett a kontinensviadalok történetében.
Ez a rekord hatalmas motivációt is jelentett számomra a verseny előtt, ám még most, a nagy ünneplés kezdetén szeretném kijelenteni, hogy az év fő versenye számomra az októberi londoni világbajnokság. Természetesen a milánói Eb is fontos volt, s nem is engedhettem meg magamnak, hogy bárki legyőzzön. Ám az idén Londonban szeretnék nagyot alakítani!
Emlékszik még, mit mondott nekem az elmúlt év legvégén?
Hogyne emlékeznék! Azt, hogy az idén Eb-t és vébét szeretnék nyerni – én így készülök továbbra is. Az újabb Eb-aranyérem már megvan, de már ott, Milánóban a londoni világbajnokságról beszélgettünk edzőmmel, Kovács Istvánnal. Mindketten meglehetősen céltudatosak vagyunk, s tudjuk azt is, a vébén csak új gyakorlattal lehet esélyem. Így aztán mindössze egyetlen hét pihenőt kaptam.
Amely leginkább azzal telik majd el, hogy eleget tesz a különböző meghívásoknak.
Azért pihenni is szeretnék. Édesanyám finom főztjét ki nem hagynám, bár tudja, mire vágyom most leginkább a sok olasz tésztaféle után?! Jóízű kolbászra és finom, puha kenyérre…
És további aranyérmekre…?
Legyőzni az ellenfeleimet, a dobogón állva hallgatni a Himnuszt, és látni az örömöt az edzőm arcán – ezek olyan élmények, érzések, amelyekért érdemes küzdenem. Továbbra is mindig és mindenhol győzni akarok, bár egyre nehezebb. A debreceni első hely a legkedvesebb számomra, hiszen az volt az első, ráadásul hazai közönség előtt szereztem. A milánói pedig a legnehezebb volt. Tudom, mostantól még keményebb harcok várnak rám, ám eddig sem arról voltam híres, hogy meghátráltam a feladat elől. Most sem fogok!
