Pörg(et)ős diadal

Először 5:2, aztán 5:1. Kína ellen. Asztaliteniszben. Néhány napon belül. Amelyik csapat erre képes, toronymagasan a világ legjobbja. Tagjai pedig – ne féljünk a kifejezéstől – zsenialitással megáldott sportemberek.

Gergely Gábor.

Jónyer István.

Klampár Tibor.

Akiknél – ez a zsenik útja – egyáltalán nem volt törvényszerű, hogy együtt és asztaliteniszben érnek fel a csúcsra.

Pongrácz-telepi gyerekként Gergely Gábor arról álmodozott, hogy futballistaként csípi nyakon a világhírt. Aztán az édesapja a 75-ös trolibuszon meglátott egy toborzóra hívó plakátot, s máris vitte a fiát a KSI-be, asztaliteniszezni.

Jónyer István is futballkarrierre vágyott, miskolci lévén magától értetődően a DVTK mezében ontotta álmaiban a gólokat. Végül a DVTK bejött, de asztaliteniszben.

Klampár Tibor ugyan már kisgyerekként rálelt a sportágra, ám a Vörös Meteorból eltanácsolták, mondván: ügyetlen. A Postásnál másként látták, és – kell-e mondani? – nekik lett igazuk.

Három évtizeddel ezelőtt Phenjanban úgy kezdődött a világbajnokság, hogy veszített a csapat. No nem a versenyen, a zsűrinél. Hiába tudta mindenki, hogy igazságtalanul sorolták egyazon csoportba a magyarokat Kínával és a házigazda Koreai NDK-val, addig csűrték-csavarták a szabályokat, míg minden maradt a régiben.

Az is, hogy a csapat a sportdiplomáciai kudarcra fittyet hány. A KNDK-n könnyedén túljutva állt készen arra, hogy húsz esztendő után legyőzze Kínát. Két évtizeddel korábban, 1959-ben Berczik Zoltán három meccset megnyert a kínaiak ellen a dortmundi világbajnokságon (magyar ezüstérem), Phenjanban aztán már szövetségi kapitányként figyelhette a magyar diadalt (5:2). Hogy utána visszafogva örömét így kiáltson a világba: „Ez csak részeredmény…!”

Tudta? Érezte? Remélte?

Valószínűleg tudta is, érezte is, remélte is, hogy néhány nappal később a döntőben csapata ismétel – 5:1 lett a vége. És akkor már nem kellett visszafognia magát a mesternek, berohant az asztalhoz, ahol Klampár néhány másodperccel korábban ütötte be az aranyérmet érő poént Lu Csi-veinek.

„Minden vágyam, hogy egyszer világbajnok csapat edzője legyek” – nyilatkozta Berczik néhány hónappal a világbajnokság előtt. Álma valóra vált, célját túl is szárnyalta, hiszen még korábban, 1970-ben az Ázsiához való felzárkózás reményében látott neki a munkához szövetségi kapitányként. Szerényen felzárkózásról és nem túlszárnyalásról beszélt. Hamar felmérte, hogy ha Jónyer István és Klampár Tibor mellé nem talál hasonló kvalitású harmadik embert, esély sincs a sikerre.

„A svédek annak idején hét év alatt húsz játékost próbáltak ki, mire Hans Alser és Kjell Johansson mellé megtalálták Stellan Bengtssont. Nekem szerencsém volt, hiszen már az első próbálkozásom sikerült” – így a kapitány. Persze azért többről volt szó, mint szerencséről, hiszen jó szem, különleges érzék kellett hozzá, hogy a magyar ranglista 37. helyezettjében meglássa a majdani sikerembert, és a csapatba szólítsa Gergely Gábort.

A győzelem után ezerszer és egyszer tették fel a kérdést, hogy mi a titka a magyar csapatnak. Berczik ilyenkor csak széttárta a karját. Igaz, mit is mondhatott volna? A recept egyszerű, és örök a sportban: találd meg azokat, akikben ott az isteni szikra, és dolgozz velük rengeteget. Mert Bercziknél nem volt kegyelem, naponta hét-nyolc órányi edzés várt arra, aki mellett letette a voksát. Jellemző, hogy a kapitányt – a korabeli beszámolók szerint – roppant bosszantotta, hogy a világbajnoki felkészülés utolsó szakaszára 240 edzést tervezett, ám különböző okok miatt csak 210-re került sor. Az elmaradt harminc gyakorlás végül nem hiányzott a végelszámolásnál.

„Mindhárom óriási klasszis volt – emlékezett aranycsapatára később –, és talán az én munkám is benne van a sikereikben. Jónyer volt a legnagyobb, adottságai és szorgalma alapján egyaránt kiemelkedett. Klampárban benne maradt legalább egy-egy világ- és Európa-bajnoki cím, Gergelyt én találtam ki, az idő engem igazolt, de a sikereihez nagyon kellett a mentalitása, nagyon jó versenyző volt.”

És a másik oldal, Klampár Tibor megfogalmazásában: „Berczik sok jó tanácsot adott, de néha már úgy ki volt a fejem, hogy a szavát sem hallottam. Persze, ha láttam, hogy ott ül, nyugodtabb voltam.” Gergely Gábor szerint: „Az egy dolog, hogy Berczik Zoltán nem ismert könyörületet, rengeteget edzettünk, a másik – a fontosabb –, hogy elhitette mindhármunkkal, képesek vagyunk legyőzni a kínaiakat.”

A birminghami világbajnokságon, 1977-ben (a magyar csapat harmadik lett) a kínaiak újfajta ütőborítással, az ütő forgatásával, és magasra dobott labdából szerválva sokkolták a mezőnyt. A hátrányt Phenjanra ledolgozták a magyarok, olyannyira, hogy a szakértő szerint: „Nincs olyan labda, amelyet ne tudnának megölni, nem lehet őket zavarba hozni. És ami a legfontosabb: sokat fejlődtek adogatásfogadásban. Az erős csípőmozdulattal segített hosszú adogatás után is – amikor a labda szinte részegen száll a levegőben – bátran indítanak.”

Ezek után okkal kérdezték az újdonsült világbajnokoktól, mi a kínai játékosok gyengéje. Gergely Gábor szerint „az adogatásfogadásuk nem a legjobb, és a pörgetéseket is sokszor ziccerre adják”; Jónyer István felidézte, hogy „a legtöbbször akkor szereztünk pontot, amikor az adogatás után rögtön pörgettünk, tudniillik, ha ők támadnak, szinte verhetetlenek”; Klampár Tibornak pedig meggyőződése, hogy „két oldalról kell ellenük pörgetni”.

A siker fényében a vélemények szakmai elemzésnek (is) számítottak, a három magyar által idézett fegyverekkel próbált élni később mindenki a kínaiak ellen.

Ahogy az természetes a korszakalkotó találmányok esetében.