Megálló…

Tudom, hogy rettenetesen macerás – elmagyarázták már ezerszer az illetékesek… –, mégis álmodozom, egyszer eljön az a pillanat, amikor a kettes metró vonalán a Stadionok állomást átkeresztelik Puskás-stadion megállóra. Amúgy annyira jellemző ez: sokaknak mintha fájna, hogy a világ legismertebb magyarjának emlékét méltón ápolják, s a mindennapok sodrásában se feledkezzenek el Puskás Ferencről. Ha nagyon nekiveselkedünk, egy kezünkön megszámolhatjuk, hol és kik érezték, érzik valóban őszintén, hogy Öcsi bácsi legendájának, játékos-pályafutásának és legfőképpen magának a nagyszerű, szeretnivaló magyar embernek a szívekbe, lelkekbe való örökségét megőrizzék az utókornak. Ami a futballt rajongó embernek leginkább kedves, hogy Felcsúton működik a Puskás-akadémia, reményt adva arra, igenis eljöhet a pillanat, hogy a hajdani kispesti zsenihez hasonló képességű játékos stoplija szaggatja majd a magyar pályák gyepét. Ugyanakkor az embert elgondolkodtatja, miféle időket él meg manapság, hogy a Puskás Ferencről elnevezett stadion a nagy futballünnepeken sem tudna már megtelni, hiszen elhanyagolták, omlik, romlik. Ráadásul mostanság ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren nem az a világ járja, hogy bárki is verné az asztalt, tessék végre felújítani, méltóvá tenni egy olyan országhoz, amelynek éppen az Aranycsapat révén oly dicsőséges a futballmúltja. S mindez leginkább akkor elszomorító, amikor amiatt dagadhat a honfiúi kebel, hogy a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, a FIFA, történetében egyedülálló módon Puskás Ferencről díjat nevezett el, amikor a világ híradásaiban Joseph Blatter bejelentése után Öcsi bácsi által ismét a sporttudósítások élére kerülhetett a magyar futball, és az egész magyarság. Ezen a hétvégén Puskás Ferenc dicsfényében sütkéreztek sokan, azok is, akik hétfőre, keddre már elfelejtik, mit adott az istenáldotta futballista, s azok is, akik számára eztán sem ér majd meg egy ceruzavonást, hogy tegyenek azért, az országnak legyen végre egy korszerű nemzeti stadionja – méltó a legenda nevéhez. S mielőtt a kifogások nagymesterei nekikezdenének az aktuális sirámnak (válság van…), csupán annyit jegyeznék meg, hogy tavaly az 1956-ban épített moszkvai Luzsnyiki-stadionban rendezték, az idén pedig az 1953-ban felhúzott római Stadio Olimpicóban rendezik meg a Bajnokok Ligája-döntőjét. Anno mindkét arénában a magyar válogatott, az Aranycsapat volt a gálára, illetve az avatásra meghívott ellenfél, s mindkét meccsen kifutott a gyepre Puskás Ferenc – és mindkét pálya manapság is ékszere a világ futballjának. S hol vagyunk mi ettől, amikor a metróalagútban 2009-ben is azt halljuk: a Stadionok megálló következik…