Szombathely ünnepi hangulatban
S az utóbbi játékosnál maradva: a jubileum ajándékot, valamint az átadó MTK-legenda, Sándor Károly barátságos hátba veregetését vonta maga után – a babonásabbak (és optimistábbak) a mindig mosolygó Csikar érintésétől valóságos csodát vártak, illetve a „bűbáj” konvertálásaként speciel három pontot érő gólt – ha már a Soproni Liga harmadik helyéért feszültek egymásnak a csapatok.
Mindamellett még mielőtt az ezúttal is a cserepadra ültetett Hrepka Ádám aktiválása (mondjuk az eredmény alakulása miatt) felvetődött volna Garami Józsefben, a magyar NB I-es edzői kar rangidős mesterének változtatnia kellett a kezdőcsapaton. Pintér Ádám ugyanis a bemelegítés közepén Urbán Gábor vállára támaszkodva bicegett le a pályáról, amivel megnyílt az út Marko Radulovics előtt.
Arra speciel már ekkor mérget vettünk volna, hogy nem a montenegrói bekk tömi ki a Haladást (már ha egyáltalán bárki…), az viszont minket is meglepetésként ért, milyen hamar elfogyott a publikum „türelme” a légiós megoldásai láttán. Pedig a derék délszláv – az első félidőben – semmivel sem volt rosszabb a többi, tiszta fehér mezben pályán lévő csapattársánál: az ő játékából is hiányzott az ötlet, a lendület és a pontosság.
S ha már pontosság: a korábban az MTK-t is erősítő, ma már a Haladást szolgáló Kenesei Krisztián ismét bizonyította, hogy precizitásban, lövőerőben nincs párja a honi élvonalban, ugyanis a szabadrúgásból szerzett gólja élményszámba ment.
A citromdíjat ezzel együtt nem a labdát „öngyilkos” módon hazaadó légiósnak (pattogósan, kapura soha!), hanem annak a „szurkolónak” ajánlottuk, aki Zsidai Lászlót nemes egyszerűséggel „lehülyézte”, amiért a szűrő az MTK egyébiránt még csak nem is létszámfölényes támadása közben az oldalvonalon túlra rúgta a labdát – mivel Sipos Norbert jó húsz másodperc után is a gyepen feküdt. Ennyit a lelátói fair playről…
A „drukker” kifakadása mellesleg akkor is érthetetlen, ha a teljesség kedvéért megjegyezzük: az adott pillanatban már vezetett a Haladás, amely a folytatásban is valamivel aktívabb, kapura viszont feltétlenül veszélyesebb maradt a fásultnak tűnő, részben a Haladás „fojtó” harcmodora miatt ívelgetésekre kárhoztatott MTK-nál.
Ha Garami József jó egy órával korábban még nem is volt biztos benne, kinek szavaz bizalmat, 59 perc lepergését követően nem maradt más választása, mint csatárokat küldeni a pályára: beszállt Hrepka Ádám és Eppel Márton – illetve kevéssel előbb, a szünetben érkezett Urbán Gábor is, ám a húzás ezúttal nem vezetett eredményre. Az MTK egyszerűen nem találta a fogást a menet közben többször is szerkezetet váltó Haladáson, amely a cél szentesíti az eszközt elvet amúgy messzemenően betartotta: a szombathelyiek fütyültek a szépségre, a szórakoztatásra. Kenesei Krisztián gyakran egyedül maradt három védő társaságában – igaz, a tapasztalt támadónak a masszív túlerő sem okozott gondot, ahogy ezen az estén a Haladásnak sem a Hungária körútiak megfojtása. Persze fogalmazhatunk úgy is: Csertői Aurél együttese a Fehérvár után egy másik éremvárományost lökött körön kívülre.
