Önmagát is meglepte

Édesapám nyomdokán haladva futballistának készültem, profi akartam lenni – mondta a 23 éves Kazi Tamás. – A Dunaferrben játszottam, végigjártam a korosztályos ranglétrát, az utolsó évben az NB I-es csapattal kezdtem el alapozni. Az érettségi után a TF-en folytattam a tanulást, így a főiskola csapatába kellett igazolnom. Ez számomra visszalépést jelentett. Szerencsémre azonban Sztipits László észrevette, hogy jó középtávfutó lehetne belőlem, s felhívta rám Gyimes Zsolt figyelmét. Vele megbeszéltük, hogy lemegyek edzésre, megnézem, tetszik-e nekem a futás. Egy-két tréning után már versenyeken kötöttem ki, jó bulinak tűnt az egész, de nem érdekelt igazán. Nem sejtettem, hogy néhány hónap múlva második leszek az országos bajnokságon, és bekerülök az utánpótlás-válogatottba. Ez nagyon sokat jelentett számomra, a válogatott melegítőben nézegettem magam a tükörben, és nagyon büszke voltam.

Atlétaberkekben hamar elterjedt, hogy új tehetséget fedeztek fel, de később arról lehetett hallani, hogy felhagyott a sportolással.

Valóban meginogtam, mert az utánpótlás Európa-bajnokságra és az universiadéra nem jutottam ki, viszont egy futballklubtól kecsegtető ajánlatot kaptam. Végül mégis a futás mellett döntöttem, mert nem akartam azoknak a sorsára jutni, akik több sportág között ingadoznak, s végül semmire sem jutnak. Azt azonban megértettem, hogy a sikert nem adják könnyen, keményen meg kell dolgozni érte. A DSC-hez kerültem Debrecenbe, ahol minden támogatást megkapok, az edzésen kívül semmi mással nem kell foglalkoznom. Mostanában csak eszem, alszom és tréningezem.

Nem csalódott amiatt, hogy nem jutott ki a pekingi olimpiára?

El voltam keseredve, pedig az idény elején még nem is gondoltam arra, hogy szóba jöhet az indulásom, hiszen az 1:47 perces nevezési szint távolinak tűnt. De amikor 1:47.28-ra javítottam a legjobbamat, vérszemet kaptam. Utólag úgy érzem, jobb, hogy így történt, mert nem az a célom, hogy megfussam a világversenyek nevezési szintjét, elutazzak a helyszínre, és ott az első körben kiessek, hanem olyan eredményt szeretnék elérni, amelyet magyar atléta előttem sohasem. Ezt 1:50-es nyolszázasként is így gondoltam, amiért többen hibbantnak tartottak, de most már kapok pozitív visszajelzéseket. Tehát most már azt mondom, rosszabb lett volna, ha nagyon kikapok Pekingben, mint hogy ott sem voltam.

Az idén sokkal közelebb került az élmezőnyhöz, pedig a télen sokáig sérüléssel bajlódott.

Három hónapot kellett kihagynom, mert minden lépésnél iszonyúan fájt a térdem, s nem derült ki, hogy igazán mi a baja. Injekciókat kaptam, pihentem, s lelkileg felkészültem arra, hogy az idén nem javítom meg az egyéni csúcsomat. Az edzőm azt javasolta, hogy ne kapkodjunk, egy alapos felkészüléssel inkább a jövő évi Európa-bajnokságot célozzuk meg. Mindkettőnket meglepett, hogy milyen szépen fejlődtem, napról napra jobban futottam, és jöttek az eredmények. Pedig gyorsasági munkát még nem is végeztem, az ostravai egyéni csúcsom a magaslati edzőtábor eredménye, nem erőlködtem, nem éreztem fáradtságot, és be sem savasodtam.

Mik a további tervei?

Tanácstalanok vagyunk. Azon meditálunk, mi lenne jobb: ha most versenyeznék, mivel most már rangos eseményeken is részt vehetek, vagy ha leállnék, és készülnék a világbajnokságra, pótolnám, ami a télen kiesett. Az a kérdés, mitől érhetnék el jobb eredményt Berlinben. A vébén rengeteg kiváló afrikai és ázsiai futó lesz, de egy kört mindenképpen szeretnék menni. A másik, ami foglalkoztat, szeretném megdönteni az 1:45.39-es országos rekordot.