Érték
A fene sem érti, hogy a németeknek miért van több dunsztjuk a futballhoz, de valamiért ők mindig többet kihoznak – a magyar futballistákból.
Csak néhány példa: Dárdai Pál ugyebár ikonja a Hertha BSC-nek, a manapság Fehérváron edzősködő Bódog Tamás második otthonának tekintheti Mainzot, ahol elismerték, szerették (sőt szeretik) mint játékost és mint kezdő szakvezetőt – s hogy rátérjünk a fő csapásvonalra, az elmúlt évadban a Bundesliga 2-es Rostocknál talált rá régi önmagára Lisztes Krisztián.
Habár a magyar labdarúgásban dolgozók (legyenek bár edzők, tulajdonosok, sportvezetők) nem győzik pufogtatni a közhelyet, mely szerint „Becsüljük meg értékeinket!”, nagyítóval kereshetünk olyan csapatot, ahol – a gyenge produkció miatt – ne mindig „a” trendhez (fiatalítsunk!) igazítanák a kívánalmakat.
Persze nem véletlenül van ez így.
Ha az elmúlt hónapokban zajló eseményeket nézzük, pontosan látható, hogy a legtöbb NB I-es csapatnál a vezetőknek eszük ágában sem volt áldozni az értékek oltárán, hanem a mifelénk jellemző kapkodásban egyre-másra állították parkolópályára azokat a játékosokat (a „Válság van, spórolni kell!” kezdetű szöveggel indokolva tetteiket), akik még minőséget jelenthetnek. Persze abban a futballvilágban, amelyben az emberi tényezőknek, így magának a tudásnak sincs nagy respektje (hogy mást ne említsünk, az elmúlt évadban tizenhat edzőváltás volt a szerény produkciót nyújtó tizenhat csapatos élvonalban…), nem is lehet elvárni, hogy szakmai szempontból különleges bizalmat élvezzen az a labdarúgó, aki már elmúlt harmincesztendős.
Öreg – mondják mifelénk, s az ember szomorúan gondol arra, hogy ezzel szemben a topbajnokságokban milyen sok ilyen „öreggel” tudnak minőségi, jó futballcirkuszt működtetni.
Sajnos vezetői hozzáértésben (tisztelet a kivételnek, persze) fájdalmasan szegény a magyar foci, ezért is örül a futballrajongó, ha arról hall, olvas, hogy – mondjuk – Lisztes Krisztiánnak még manapság is ünnepnap lesz, ha NB I-es mérkőzésen lép pályára. Pedig éppen Lisztes Krisztián az, akinek idehaza már elvették a kedvét a futballtól, amikor az Üllői úton azt mondták, nincs rá szükség, azonban a Bundesligában lehúzott évek, s nem mellékesen a tavaszi rostocki légióskodás („A Hansánál ismét magamra találtam” – mondja mosolygós optimistán a középpályás) megedzette annyira, hogy igazi profiként keressen új kihívást és lehetőséget a bizonyításra.
Azért pedig áldja meg az ég a paksiakat s Gellei Imre vezetőedzőt, hogy a magyar futballban még akad olyan sziget, ahol valóban fontos az, ami a futball valódi értéke – a játéktudás.
