Megint kikaptunk tőlük…Megint kikaptunk tőlük…
Az eredményjelző tábla mindig őszinte. Kikaptunk. Nem az a fontos, hogy megint tőlük, nem ez a lényeg, ez nem fóbia.
Hanem?
Erről a meccsről beszélnék: közel voltunk a sikerhez, nagyon közel, de fontos helyzetekben megremegtek a kezek. Nem akarom megkerülni a kérdést, úgyhogy azt mondom, el kell gondolkodunk, a legfontosabb pillanatokban nekik miért megy be, és nekünk miért nem.
Nagy hátrányból fordítottunk, a lélektani előny nálunk volt. Egyetért?
Igen, de úgy gondolom, igazán hét hét után kellett volna megnyernünk a mérkőzést. Ekkor hibáztunk olyanokat, amelyek megbosszulták magukat.
Következetlennek, számunkra kedvezőtlennek tartjuk a bíráskodást.
Nem akarom erre fogni a vereséget, bár kétségtelen, hogy voltak furcsa szituációk. A kiállítások nagy száma ellenére pólómeccs zajlott a vízben, eggyel több szerb góllal.
A piros lapja?
Nem éreztem indokoltnak az ítéletet, amikor kiállították a játékosomat. Ilyenkor először talán konzultálni kellene a zsűrivel vagy a kollégával, hogy tényleg lejárt-e az idő, nem pedig odanyomni a lapot. De az edző elfogult, így nem foglalkoznék a bíróval, már csak azért sem, mert olyan, mint a kapu vagy a kapufa, bár ezúttal kissé hajlott…
Hogyan tovább?
A csapatnak nem szabad úgy tekintenie az előttünk álló két mérkőzésre, mint kötelező rosszra. Amikor karácsonykor úgy döntöttem, hogy folytatom, elmondtam, ez az idény más lesz, mint az előzőek. Nekünk minden egyes meccs fontos, mert fel kell építeni újra a csapatot, a célkeresztben London van. Már látom, a tudásszintünk Londonhoz képest most nem akkora, mint volt 2005ben Pekinghez viszonyítva. De dolgozunk tovább, hogy megint olyan legyen.
