Valami történt – Deák Zsigmond jegyzete

Kedves kollégám, barátom évekkel ezelőtt klasszikus turistaként járta be az FC Barcelona legendás otthonát, a Camp Nout egy szervezett stadionlátogatással, s még a legrejtettebb zugokba, például az öltözők melletti kápolnába is eljutott.

Szerda este pedig életében először meccsen volt a patinás arénában, amely után mondtam is neki, most hagyja abba, a csúcson, ilyet többet úgysem lát. Más kérdés, hogy a már említett kápolnában, esetleg a helyi Sagrada Famíliában hányan mondtak hálát a Jóistennek a Barca–PSG BL-párharc után.

Ahogy Joseph Heller világhírű regényének címe is mondja: valami történt. Ám a művel ellentétben nem egy ember életének konkrét fordulópont nélküli félresiklása, szétesése, hanem éppen ellenkezőleg, egy csapat újjászületése, ismételt összekovácsolódása. Ha azt állítjuk, hogy a katalánok jó két hete Párizsban hit és akarat nélküli „fáradt erőművész" benyomását keltették, akkor most ezt csak nyomokban tapasztalhattuk, Cavani szépítő gólja és Neymar szabadrúgása között.

De hagyjuk is a szakmai elemzést, a játékvezető kétes ítéleteit, a kihagyott francia helyzeteket, ilyesmit, próbáljunk inkább a dolgok mélyére hatolni. A korszellemnek megfelelően sokan azonnal „tippmixcsalást" kiáltottak, erre azért nem vennék mérget, aki mindenesetre a 87. percben megfogadta a Barcelona továbbjutását, azért rendesen kaszált.

Máshonnan nézve már a visszavágó előtt lehetett hallani sokfelől, ha akad egyáltalán, akkor épp a katalán sztárgárda lehet képes ilyesfajta unikumnak számító fordításra. S valóban, a Barca, a Real Madrid és a Bayern München „álom az államban", iszonyatos szakmai és pénzügyi erővel, előnnyel bír a többiek előtt: legutóbb épp egy évtizede fordult elő, hogy egyikük sem jutott be a Bajnokok Ligája elődöntőjébe, azóta kétszer árválkodott itt a Barcelona, négyszer a trió két tagja szerepelt, háromszor pedig mindhárom. S nézzük meg: Messiék most történelmet írtak, a madridiak kétszer 3–1-gyel ütötték ki a Napolit, a bajorok kétszer 5–1-gyel az Arsenalt...

Ilyen „háromhatalmi" koncentráció mindenütt nem jöhet létre, az amerikai major ligákban például épp ennek megakadályozására találták fel a draft rendszerét, hogy kiegyenlítődjenek az erőviszonyok, izgalmas maradjon a sorozat. A BL-ben ilyesmiről nincs szó, sőt, még a szándék szintjén sem vetődött fel.

Ennek ellenére van, ami ugyanaz mondjuk Budapesten, mint Barcelonában: a múlt nyáron, ki ne emlékezne rá, a körúti villamosok tetején ünnepelte a jó nép a magyar válogatott Európa-bajnoki szereplését, most pedig a Camp Nouban, majd a La Ramblán zokogtak ezrek boldogságukban. Mert az ember, a szurkoló már csak ilyen: vágyik a katarzisra, akár az Eb-csoportban, akár a BL-nyolcaddöntőben kapja meg, akár már szinte elfelejtette, akár folyamatosan gyakorolja.