Stadionbumm – Szöllősi György jegyzete

Miközben a stadionépítés szóösszetétel önmagában politikai szitokszó lett Magyarországon, nem csak a sport iránti elfogultság mondatja velünk, hogy a Magyarországon zajló építkezések egyrészt elképesztő (kultúr)történelmi adósságot törlesztenek, másrészt a hazai összegek, amelyektől hüledezni szokás, meg sem közelítik az egyéb kulturális és oktatási létesítményekre, felújításukra fordított pénzeket vagy a világban másutt (nem csak a fejlettebb részén) megszokott költségeket.

Mai számunkban a 6-7. oldalon összeállítást közlünk a legnagyobb hazai stadionberuházásokról, hiszen egyre több csapat szurkolói várják, hogy évtizedek után megújult lelátón szurkolhassanak. És most nem szólunk arról az ezernél is több falusi, iskolai, kisegyesületi pályáról, amelyek szintén az elmúlt években újultak-újulnak meg, immár hat sportágban magáncégek pénzéből, a taoprogramnak köszönhetően. Pedig az általános képet ezeknek a beruházásoknak is árnyalniuk kellene, s helyben, ahol már használják, élvezik ezeket a pályákat, szerintem inkább előny, mint hátrány egy politikusnak sportlétesítményt avatni.

A magyar labdarúgásnak az elmúlt évtizedekbeli sikertelensége és hanyatló társadalmi presztízse, pontosabban az ebből fakadó ellenérzések mégis naponta kérdőjelezik meg a futballstadionok újjáépítésének szükségességét. Pedig az az igazi szégyen, hogy a legutóbbi időkig nem volt egy épkézláb futballstadionunk, hogy a nemzetközi kupaszereplőinknek nemcsak elegendő játéktudása, de stadionja sem volt a BL- vagy El-csoportkörhöz, hogy Európa közepén, két világbajnoki ezüstéremmel a vitrinben még ma sincs egy legalább ötvenezres nemzeti stadionunk.

Az egykor félig megépített Népstadion helyén azonban már épül, és ezúttal remélhetőleg megépül az új Puskás-stadion, s évtizedek kilátástalan várakozása után lassan minden első és másodosztályú csapat birtokba veheti megújult otthonát. A legnagyobb létesítmények esetében 10-20 milliárd forintos beruházásokról van szó, de az új Puskás-stadion költségei sem fogják megközelíteni az egymilliárd dollárt, miközben az NFL-ben például már egyenesen „ciki” stadionépítésbe fogni egymilliárd alatt (ott világszínvonalú, majdnem új pályákat nyilvánítanak elavultaknak és dózerolnak le, hogy még újabbakat építsenek helyettük).

De persze ne az NFL-lel, s ne is az egyre-másra épülő új londoni szuperstadionokkal példálózzunk! Ha beírjuk a keresőprogramba a „stadium boom” kifejezést, elsőként például Irakról olvashatunk, ahol az állam kétmilliárd dollárt költ új létesítményekre, s csak utána következnek az amerikai, angol, török és afrikai projektek – sehol egy magyar vonatkozású cikk vagy fotó.

S a háború utáni Irakhoz hasonlóan egykor, a Népstadion építésekor nálunk is össznemzeti akarat volt az új nemzeti stadion építése, hiszen az akkori futballistáinkat mindenki élőben akarta látni. Aligha a stadionokkal van tehát a baj, legfeljebb a tartalommal, amellyel az arra hivatottak ma még képtelenek megtölteni ezeket a létesítményeket. Tény: csupán a stadionoktól nem lesz jobb a focink, ám modern, kényelmes lelátók nélkül egészen biztosan nem. Vagy leegyszerűsítve idézhetjük a miniszterelnököt az Új Hidegkuti Nándor Stadion avatóünnepségéről: „Ha van tó, lesz béka is.”