Futballtaktika túléléshez – exkluzív ukrajnai interjú a frontot megjárt egykori gólkirállyal

–  Látom, „Trenyer” megjelölés szerepel katonai egyenruhájának névfelvarróján.     
– Katonai alakulatomnál, a 225-ös ezrednél rendszerint én vezettem a reggeli tornát, ezért kaptam a tréneri hívójelet.  

–  Miként lépett be az ukrán hadseregbe?     
– Hosszú történet, ne részletezzük. Édesapám születésnapján, 2025. április 18-án történt. Rivnébe vittek általános katonai kiképzésre, negyvenöt napot töltöttem ott. Ától zéig teljes felkészítést kaptam a háborúra, kitanítottak gránátvetésre, fegyverhasználatra, mindenre. Átkerültem a 225-ös rohamdandárhoz, az első vonalban harcoló alakulathoz. Onnan kétféleképpen lehet visszatérni: koporsóban vagy sebesülten. 

–  Van családja?     
– Feleségem még jóval korábban elvált tőlem, Szimferopolban maradt a kislányunkkal. Ő most huszonegy éves. 

– Tartja vele a kapcsolatot?     
– Whatsappon. Tíz éve nem láttam. 

– Nehéz lehet.     
– Mit tudok tenni? Nincs más választásom.

–  Édesapja, idősebb Matvij Bobal a Dinamo Kijev játékosa volt. Példaképként tekintett rá?     
– Éppen ő tanította nekem, hogy ne másokról vegyél példát, inkább mások vegyenek rólad. Erre törekedtem.

–  A Krím-félsziget orosz bekebelezése 2014-ben az érintett területen érte. Miként élte meg a váltást?     
– Korábban Jaltában, aztán Szimferopolban játszottam. Egyik napról a másikra történt minden. Reggel felkeltem, és láttam, hogy vége, Oroszország része lettünk. Két évig nem tudtam elhagyni a Krímet. Rendszeresen hívott kihallgatásra a rendőrség, az orosz titkosszolgálat, ellenőriztek.

– Miként zajlott a vitatott jogállású vidéken a futballélet?     
– Az orosz megszállás után a Tavrija Szimferopolnál igyekeztek belső-oroszországi és kaukázusi futballistákkal erősíteni, az orosz bajnokságból igazolni. Nem a csapat meglévő játékosaira építettek. Ezért többen átigazoltunk a Bah­csiszerájba, meg is nyertük a nyolc együttes részvételével szervezett krími bajnokságot.  

– Érzékelhetőek voltak etnikai feszültségek a labdarúgásban?     
– Szimferopollal ellentétben Bahcsiszerájban nyitottak voltak az ukrán gyökerű játékosokra. A krími tatárok városáról beszélünk, amely külön népcsoport, se nem ukrán, se nem orosz. Ott könnyebben befogadtak.

– Hogyan jött el Krímből?     
– Bonyolult történet, a lényeg, hogy 2016-ban kijutottam a térségből. Ungvárra költöztem, a nemzeti egyetemen voltam előadó tanár, és mellette futballtrénerként dolgoztam a városi sportiskolában, majd a Minajnál irányítottam a 2009-es korosztályt. 

– A Bobál név magyar származásra utal.     
– Lehetséges, hogy apai vonalon találni magyar felmenőket. Anyai oldalon nem. Édesapám nem magyar, de beszél magyarul.

–  Mikor került a frontra?     
– Tavaly június 21-én. Harkivban várt ránk még egy hónap kemény kiképzés, majd Pokrovszkba vezényeltek. Az én feladatom volt másfél hónapon keresztül quaddal szállítani kettesével a katonákat pozíciójukba, a legelső frontvonalra. Naponta öt-hat ilyen járat volt, tizenöt-húsz kilométer utanként. Repültek fejünk felett az optikai szálas drónok, résen kellett lenni. Egy idő után megjelentek a „várakozó” drónok, amelyeket az oroszok otthagytak az út szélén, megspórolva több kilométernyi reptetést. Lesték, hogy mikor megy arra ukrán katonai jármű, és amikor a drón közelébe ért, támadtak. 

– Hogyan sebesült meg?     
– Aznap, 2025. július 25-én a szokásosnál is több utam volt, már a hetedik vagy a nyolcadik fordulóval vittem az utánpótlást a frontvonalra. Kifigyelte az ellenség a quad mozgását, és egy kukoricaföldnél, ahol nem voltak fák, nem volt erdősáv, az egyenes úton dróntámadás ért minket. Betonoszlopos szűkítő miatt a kritikus pontnál lassítanunk kellett, a jobb oldalon ülő társam mentette meg az életemet. Észrevette a tőlünk két-három méterre fekvő eszközt, és hirtelen mozdulattal lerántott magával az útra. Az FPV-drón a járművön maradt embert gyakorlatilag kettészakította. Azonnal meghalt. Egy repesz eltalálta a lábam, egy másik pedig bal karomon az artériát. Légnyomást kaptam a robbanástól. Fröcskölt a vérem, az érszorítót gyorsan a sebre kötöztem. Volt felettünk egy kamerával felszerelt megfigyelő drón is, lőni kezdtek minket aknavetővel. Zúgott a drón a fejünk fölött, a kövek között, a bokrokban kerestünk menedéket. Nem tágítottak, mert látták, hogy van egy halott, de két személy hiányzik. 

– Miként menekült meg?     
– Öt-hat órát feküdtem ott, megvártam, míg besötétedik. Leadtam rádión az utolsó pozíciónkat, ahol a támadás történt. Az éjszaka folyamán sikerült öt-hat kilométert vonszolnom magam, eljutottam a biztonságos zónáig. 

– Sebesülten, jelentős vérveszteséggel ez önmagában is meghökkentő teljesítmény.     
– Az adrenalin dolgozott. Utána motorbicik­lire ültettek, elvittek az első elsősegélypontig, ott ellátást kaptam, aztán szállítottak a zaporizzsjai kórházba.

– És a társa?     
– Három napig feküdt a susnyásban, nem tudott mozdulni. Füvet evett, harmatcseppeket ivott. Sebesülése elfertőződött, beköpték a legyek. Három nap után sikerült evakuálni, a kórházban találkoztunk. Nem hittem volna, hogy túléli. Amikor megláttam, kérdeztem is tőle: „Hát te meg hogy jutottál ide?”

– Sikeresen felépült a sebesüléséből?     
– Súlyos műtéten estem át a térdemmel, a műanyag repesz teljesen belefúródott a térdkalácsomba. A karom is rendszeresen zsibbad. De a legnagyobb probléma a mentális trauma. Az, hogy ha becsukom a szemem, előjön minden, amit átéltem. Két-három órákat alszom, és a gyógyszerek sem segítenek.

–  A sportban nyert edzettség, fegyelem ér valamit a fronton?     
– Segített, nagyon sokat. Ahol találatot kaptunk, nagyjából száz-százötven méterre volt tőlünk egy tanya. Oda kellett valahogy elvergődnöm, úgy, hogy közben nagyjából fél­ óránként jött egy-egy újabb becsapódás, egyre közelebb hozzám. A mellényt magamon hagytam, a karabélyt hátradobtam, és szaladtam a farm felé. Ahogy futottam, úgy csapódtak be mögöttem a gránátok. Előbb húsz, majd tíz méterre, követtek a lövedékek. Arra számítottam, hogy a következő a farmnál ér majd földet. A becsapódásoktól porfelhő keletkezett, ennek leple alatt tudtam továbbfutni, és a drón figyelmét kijátszva újabb és újabb köves menedékhelyet keresni. Furcsán hangzik, de a futballban tanult taktikai gondolkodás mentett meg akkor. Ösztönösen éreztem, hogy hová kell futnom, mit érdemes csinálnom. Öntudatlanul is taktikát rögtönöztem a fejemben, mintha a futballpályán lennék. Csak nem a hátvédet kellett kicseleznem, hanem a becsapódó aknagránátok elől szabadulnom. 

– Most milyen státusban van?     
– A 128-as hegyi dandárnál teljesítek szolgálatot Munkácson. Örülök, hogy befogadtak ide. 

– A frontbevetés már nem fenyegeti?     
– Egészségi okból fel vagyok mentve. Korlátozottan alkalmas kategóriába soroltak, ami azt jelenti, hogy hadiállapot idején csak a hátországban teljesíthetek szolgálatot.

– Maradt kapcsolata a futballal?     
– Sajnos nem. Nagyon szeretem az edzői munkát, és ha egy napon leszerelek, szeretnék visszatérni.

– Katonatársai tisztában voltak futballistamúltjával?     
– Egy parancsnokom a telefonján a Dinamo Kijev címerét állította be háttérképnek. Amikor ezt észrevettem, rákérdeztem, elkezdtünk beszélgetni a futballról. Akkor esett le neki, hogy honnan ismeri a nevemet. Meglepődött, kérdezte, hogy mit keresek ott. Meghívott az egységünk csapatába is a katonabajnokságba, de a bevetés és a sebesülés közbeszólt.

– Ha a háború szót hallja, mi jut eszébe?     
– Félelmetes. Mit lehet mondani róla? Semmi, de semmi jót. Hogy értse: amikor helyettes parancsnok voltam, negyvenöt ember tartozott hozzám. Heten tértek vissza közülük a nullás vonalról, a közvetlen frontról. Hogy érezzem magamat? A sebesültek 300-as jelet kapnak, a halottak 200-ast. Mondják, azért, mert kétszáz kilót nyomnak a koporsóval. Tegnapelőtt még együtt kávézunk, két nappal később már azzal hívnak, hogy nem él a srác. Lelkileg, szellemileg lehetetlen feldolgozni. Megbontja az ember pszichéjét. Akik ott voltak a harcokban, sokan teljesen letértek az eszükről. A környezetemből hárman is becsavarodtak a látottaktól, tapasztaltaktól, egyik napról a másikra. Ijesztő. És sokan láb, kéz nélkül, kilőtt szemmel térnek vissza. Ismerősök, barátok, akikkel együtt ettünk, egy barakkban laktunk, együtt takaróztunk. Tragédia.