Népsport: Cseh Matyi befűzte az íreket

Mielőtt kitérnénk az Írország–Magyarország labdarúgó-mérkőzés részleteire, az akkori Írország Ír Szabad Államként (ÍSZÁ) élt a köztudatban. A találkozó sokáig nem szerepelt a hivatalos mérkőzések között, mert nem az MLSZ, hanem egyik alszövetsége, a profik, a PLASZ jelölte ki az együttest. Ám mivel ténylegesen a legjobb magyar csapat lépett pályára, a honi szövetség hivatalos országok közötti meccsnek könyvelte el, ez lett a két ország közötti első válogatott találkozó.

Érdemes megjegyezni, az önálló állam 1921-ben alakult meg a brit kormánnyal megállapodás keretében – noha a sziget északi része, Ulster maradt a brit államegységben, magyarán az angol király országrészéhez tartozott. Ekkor az ír labdarúgás elszakadt a szigetországétól. A sportág szempontjából létezett Írország, Anglia, Skócia és Wales, továbbá az ÍSZÁ, amely éppen olyan független életet élt, mint mondjuk Németország vagy Olaszország. Labdarúgó-szövetsége éppúgy 1921-ben alakult meg, mint maga az állam. Hogy a nemzetközi szövetség (FIFA) mennyire nem volt tisztában a kialakult helyzettel, jól bizonyítja, hogy a tagfelvételi kérelem során az ÍSZÁ képviselői térképekkel igazolták az 1921-es államjogi változást… A futballdiplomata Fischer Mór álláspontja is segített, hogy a FIFA előbb ideiglenesen, majd 1923-ban véglegesen felvette az ÍSZÁ szövetségét tagjai közé.

A magyar profi válogatott 1934. december 12-én Rotterdamban 5:4-re győzött Rotterdam városi válogatottja ellen. Titkos Pál három, Vincze Jenő két gólt szerzett, az utóbbi 4:4 után az ötödiket a 89. percben. Az ellenfél 1:0-ra és 4:3-ra is vezetett. A holland sajtó elismerően írt a mieinkről: „A magyar csapat nagyon jó benyomást keltett (…) nagyobb gólarányú győzelmet is megérdemelt volna ezzel a játékkal”. A De Maasbode szerint: „Élvezni lehetett a magyar csapat jól összehangolt játékát, egymásba folyó kombinációit.” A magyar együttesből a két gólszerzőt, Markost és Titkost emelte ki. A De Telegraaf áradozott: „Szemet gyönyörködtető játék folyt a pályán. Érdekfeszítő, izgalmas küzdelem… elsőrangú kvalitású játék… Mi tudtuk, hogy a magyarok érdemtelenül kaptak ki Milánóban.” A Niuwe Rotterdamsche Courant dicsért és bírált is: „A csatársor elsőrangúan játszott, védelmünknek sok nehéz pillanatot szerzett. A csatárok hibája azonban, hogy sokat passzolgatnak.” Dagblad van Rotterdam: „A magyar csapatról csak jót lehet mondani.” A Rotterdamsche Nieuwsblad is a kétarcúságra hívta fel a figyelmet: „Úgyszólván egyforma erejű volt a két csapat… A magyarok mesterei a labdának. Csodálatos, hogy tudnak úrrá lenni a labda fölött. Régi szokásukhoz híven azonban most is sokat várnak a kapu előtt a lövéssel.” 

Dublin felé a magyarokat Londonban Stanley Rous, az angol szövetség főtitkára várta, Dublinban pedig ítéletidő és az ÍSZÁ elnöke, Éamon de Valera. Az ország első embere ajándékcsomaggal lepte meg a magyar küldöttséget, amelyet megviselt a csatornán átkelés, az írek talán ezen is felbátorodva döntetlenben reménykedtek – főleg úgy, hogy öt olyan labdarúgót vonultattak fel, akik angol és skót ligacsapatokban rúgták a labdát.

Hogy milyen volt a magyar válogatott? A Nemzeti Sport idézetéből kiderül: „Milánó… Rotterdam és végül Dublin. Egy héten belül harmadszor játszik csaknem ugyanaz a magyar csapat más és más elnevezés alatt válogatott ellenfelek ellen.” Azt követően, hogy az együttes 4:2-re kikapott Olaszországtól – „legyőzni a legnagyobb bravúr lett volna” –, Hollandiában „könnyű győzelmet vártunk és a végén örültünk az utolsó percben megszerzett egygólos győzelemnek”. Ráadásul a kapus Háda József kivételével a válogatók lemondtak a Ferencváros labdarúgóiról. Továbbá az olaszok ellen a második gólt szerző újpesti Avar István húzódással bajlódott. A sportlap a két mérkőzés alapján nem kímélte válogatottunkat: „Vajon belátták-e már a magyar csapat játékosai, hogy a modern futball nem jelszó, hanem élő valóság, amely ellen a mi művészi futballunk legfeljebb gyönyörködtető szerepet játszhat, de eredményt nem remélhet? (…) Megtanulták-e, hogy nincs abban semmi megalázó, ha az összekötők hátra mennek.” A szaklap erős kritikával illette játékosainkat: „A mieink még mindig nem akarják tudni, hogy a futball nem az a labdajáték, amit a kislányok tapsikolva űznek, hanem inkább a fiúk adogatója, ahol az ügyetlenebbnek a hátán fájón nagyot puffan a labda.” Utóbbi mondat a rotterdami teljesítményt is bírálta…

A holland városban a 89. percben dőlt el a mérkőzés a profi válogatott javára, Dublinban már a 85. perc döntést hozott: 2:2 után – 2:0-ra Magyarország vezetett az első fél óra után – a mienk két gólt is lőttek. Az NS áradozott: „Nagy játék, a hajrában győztünk.” Az utolsó öt perc kiváló hajrájában még született egy magyar gól: Markos beadását Avar kapura lőtte, a labdát Foley kapus csak a gólvonalon belül védte, azonban a játékvezető nem adta meg…

Dietz Károly kapitány szerint: „A magyar csapat azonban így is megmutatta abszolút technikai és taktikai fölényét. Egyénileg Markos, Titkos, Szalay és Cseh játéka tűnt ki. Ahogyan Cseh szédítette az ír védőket, öröm volt nézni.” Bizony, a Felejthetetlen 90 percek című könyvben ez áll: „Cseh II pazarul csillogtatta technikáját az írekkel szemben, akik kicsit darabosan játszottak.” Cseh „Matyi” inkább szerény volt: „Bizony nem tagadom, hogy örülök a mai jó játéknak és még jobban a győzelemnek.” Avar úgy vélte, „(…) nehéz meccs volt. Meg kellett dolgozni a győzelemért”. A negyedik magyar gól szerzőjének, Markosnak maradt némi hiányérzete: „Ha jobban megy a lövés, több gólt is berúghattunk volna nekik.” A házigazdák nem tagadták, a magyar csapat bemutatta a futball magasiskoláját, ám ezt várták is tőle. Főleg Háda és a balszárny játéka tetszett nekik leginkább.

Ami a mieinket illeti, Markos és Vincze olyan játékot produkált, mint a debreceniek legszebb korszakában. A legnagyobb dicséretet Cseh II László, a Hungária csatára érdemelte ki: „Alaposan »kitolt« az írekkel jó néhányszor. Az ő technikája maradéktalanul érvényesült ebben a gentleman légkörben.” A gentleman kifejezés a sportszerű légkörre utalt. Dicsérően írtak a helyi lapok is, az Irish Timesban ez állt: „A belső csatárok rövid passzai újból és újból legyőzték az ír fedezetek ellenállását és folyton veszélybe hozták az ír kaput.” Markost viszont bírálta: „Nem tudott beleilleszkedni a csapat pontos passzmunkájába és egyébként sem mutatott feltűnő dolgokat.” Irish Press: „A magyar csapat egyöntetűen gondolkozott és mozgott mint egy ember, addig az ír csapatban a 11 játékos soha ilyen tökélyre nem tudott emelkedni.” 

Érdemes Dietz Károly véleményére is adni, ő hivatalosan harmadik alkalommal ült a kispadon szövetségi kapitányként, ha idevesszük a rotterdami találkozót, akkor negyedszer: „A dublini mérkőzés lefolyásában hasonlított a rotterdamihoz, azzal a különbséggel, hogy az ír védelem jobb volt a hollandnál. Az íreket is a mérkőzés utolsó negyedórájában fullasztotta ki csapatunk pontos összjátéka. A kapusokat azért szerepeltettem felváltva, mert az írek angol stílusban játszva támadták a kapust. Ez elég munkát adott egy félidőre is mindegyiküknek.” A szakvezető hozzátette: „Ki kell emelnem, hogy a csapat mind a három mérkőzésen abszolút fair, sportszerű módon viselkedett, úgyhogy ezek a meccsek valóban kitűnő propagandái voltak a magyar futballnak.” A jövőt illetően: „Tavasszal Svájc, Ausztria, Franciaország ellen játszunk, de valószínű a Skócia elleni mérkőzés is Budapesten. A túrán látottak alapján a legnagyobb bizalommal nézek ezek elé a mérkőzések elé, mert a most lebonyolított túrából azt a következtetést vonhatom le, hogy válogatott csapatunk ismét nagy játékerőt képvisel.”

A mesternek csak részben lett igaza: Zürichben egy hatost kaptunk a svájciaktól (6:2), majd az Üllői úton egy hatost vágtunk az osztrákoknak (6:3).