A legnagyobb német futballkapitány útja a drezdai pokoltól a világuralomig

Helmut Schön 1915-ben született Drezdában. Gyerekkorát a weimari Németország viharos évei mellett a gazdasági válság határozta meg, a futballra viszont már fiatalon rátalált. Főként csatárt játszott, az 1930-as évek végén, valamint az 1940-es évek elején az egyik legjobb német támadónak számított. Legnagyobb sikereit a Dresdner SC színeiben érte el, amellyel kétszeres német bajnok (1943, 1944) és kupagyőztes (Tschammer-Pokal) lett.

Ennek ellenére egy sérülés miatt lemaradt az 1938-as franciaországi világbajnokságról, amelyen az Anschluss után több osztrák játékost is bevető „egyesített” német csapat szerepelt, és újrajátszott meccsen (1:1 után 2:4) Svájc ellen már a 16 között kiesett.

Ha ott van, alighanem előbbre végez a már akkor is Sepp Herberger által dirigált válogatott, hiszen Schön 16 válogatott mérkőzésén elismerésre méltó 17 gólt szerzett. A sors szövetségi kapitányként busásan visszaadta neki, amit labdarúgóként elvett – az angol Walter Winterbottom mellett ő a másik, aki sorozatban négy vb-n irányította hazája együttesét.

Nem múlt sokon, hogy ne élje túl a világháborút, holott futballérdemeire való tekintettel nem vezényelték a frontra. Ám 1945 februárja drezdai otthonában érte, a brit és az amerikai légierő pedig kíméletlen, civilek tízezreinek életét sem kímélő bombázással rombolta le Szászország székhelyét – Schön a családjával együtt csodával határos módon megúszta a tűzvihart.

A háború utáni Németországban Schönnek, sokakhoz hasonlóan, újra kellett építenie az életét. Játszott még néhány évig, de hamar az edzősködés felé fordult. Első nagyobb feladata a szászországi válogatott vezetése volt, de 1952-ben a szovjet zónából jó érzékkel Nyugat-Németországba költözött. Hamarosan szoros munkakapcsolatba került Sepp Herbergerrel, az 1954-es berni csodát jegyző kapitánnyal – az ő tanítványaként és segítőjeként 1956 után Schön megtanulta, hogyan lehet egy válogatottból a legjobbat kihozni. És 1964-ben, Herberger visszavonulásával ő lett a (nyugat)német válogatott történetének harmadik szövetségi kapitánya.

Alapelve a fegyelmezett, de kreatív futball volt. Tudta, hogy játékosai híresek munkabírásukról és szorgalmukról, de ő ennél többet akart: eleganciát, ötletet, támadó futballt. Nyitott volt a korszerű trendekre, és igyekezett ötvözni a németek precizitását a csapat klasszisainak kreativitásával.

Első nagy tornáján, az 1966-os vb-n azonnal döntőbe vezette Nyugat-Németországot. A londoni Wembleyben vívott Anglia–NSZK csata a futballtörténelem egyik legtöbbet vitatott mérkőzése lett. Geoff Hurst híres „Wembley-gólja” (a hosszabbításban, 2:2-nél, amelynél szinte biztos, hogy a labda teljes terjedelmében nem haladt át a gólvonalon) fordította meg a meccset, végül Anglia 4:2-re nyert – Schön mindenesetre igazolta, hogy méltó örököse Herbergernek. Akárcsak 1970-ben Mexikóban. Bár az NSZK „csak” bronzérmes lett, Franz Beckenbauer sérült vállal, bekötött karral játszott az utolsó meccs hosszabbításában – az egykor volt német küzdőszellem örök szimbólumaként.

A szemtanúk és a hozzáértők egyaránt az 1972-es Európa-bajnokságon szereplő nyugatnémet válogatottat tartják a valaha volt legjobbnak. A két évvel későbbi világelső gárdát ekkor még az élete formájában futballozó Günter Netzer dirigálta, Gerd Müllerék a brüsszeli döntőben 3–0-ra győzték le az elődöntőben minket kiejtő szovjeteket. És elegáns, gyors, kreatív játékuk az egész kontinens csodálatát kivívta.

Helmut Schön szakmai csúcsa lehet, hogy ez a torna volt, a világ mégis elsősorban a két évvel későbbi, hazai rendezésű vb miatt emlékszik rá. Az egymást jobbára utáló müncheni és mönchengladbachi sztárok között úgy vágott rendet, hogy annak nem látta kárát a szereplés, az 1954-es váratlan diadal után ezúttal már sztárokat felvonultatva, a mindenki által csodált hollandok ellen remek taktikát választva (ehhez képest már az első percben hátrányba kerülve, onnan mégis fordítva) nyert a müncheni Olimpiai Stadionban a Schön-tizenegy.

Az 1976-os Eb-n (Franz Beckenbauer és Johan Cruyff „búcsútornáján”) címvédő válogatottja bejutott a belgrádi döntőbe, ám ott nem bírt a csehszlovákokkal, a tizenegyespárbajban pedig jött Antonín Panenka… A „sapkás ember” utolsó tornája az 1978-as világbajnokság volt, egyben az első, amelyiken nem szerzett érmet az NSZK-val. A nyugatnémetek veretlenül zárták a csoportkört, de a középdöntőből nem jutottak tovább, így Schön a torna után nem sokkal lemondott, helyét jó német szokás szerint addigi segédje, az 1980-as Eb-n mindjárt arannyal debütáló Jupp Derwall vette át.

Helmut Schön nem volt harsány figura, nem szónokolt, nem kereste a reflektorfényt, amolyan csendes stratégának tartották, aki inkább a háttérből szeretett irányítani. Ami ennél is fontosabb: hitt a játékosaiban, és bízott bennük a pályán, cserébe a sztárok – Beckenbauertől Breitneren és Netzeren át Gerd Müllerig (külön-külön nem túl egyszerű esetek…) – tisztelték, amiért nem viselkedett diktátorként, hanem empatikus vezető volt, aki kíváncsi a véleményükre. Érzékenyen reagált a modern futballirányzatokra, beépítette a német válogatott játékába az Ajax fémjelezte holland stílus egyes elemeit is, miközben sikerült megőriznie a német szervezettséget.

Helmut Schön volt a leghosszabb ideig hivatalban lévő nyugatnémet szövetségi kapitány (1964–1978), igaz, ha a háború előtti Németországot is ideszámítjuk, akkor Herberger (1936–1942 és 1950–1964) őt is felülmúlja. A világbajnoki és Európa-bajnoki mérlege viszont lenyűgöző, ráadásul ő volt az első szövetségi kapitány, aki világbajnoki és Európa-bajnoki döntőt is nyert válogatottja élén, ami azóta is csak a spanyol Vicente del Bosquénak sikerült.

1996-ban Wiesbadenben hunyt el 80 éves korában.

HELMUT SCHÖN NÉVJEGYE
Született: 1915. szeptember 15., Drezda
Elhunyt: 1996. február 23., Wiesbaden
Sportága: labdarúgás
Válogatottság: 16 mérkőzés/17 gól (1937–1941, Németország)
Szövetségi kapitány: 139 mérkőzés, 87 győzelem, 30 döntetlen, 22 vereség (1964–1978, NSZK)
Eredményei
Játékosként: 2x német bajnok (1943, 1944); 2x Német Kupa-győztes (1941, 1942)
Szövetségi kapitányként: világbajnok (1974), vb-2. (1966), vb-3. (1970); Európa-bajnok (1972), Eb-2. (1976)

Ellenünk ködbe veszett a búcsúja

Helmut Schön játékosként először 1939 szeptemberében lépett pályára a mieink ellen, ekkor az Üllői úton Zsengellér triplájával 5:1-re kitömtük a németeket. Másodszor pedig 1941 márciusában Kölnben, amikor az ötödik és a hetedik német gólt lőtte balösszekötőként Csikós kapujába a 7:0-s kiütéssel záruló mérkőzésen, amelyen a centere az ifjú Fritz Walter volt…

Schön irányítása alatt a nyugatnémet válogatott négy mérkőzést játszott Magyarország ellen – tétmeccset egyet sem. Először 1970. szeptember 9-én Nürnbergben 3–1-re nyertek a németek (Gerd Müller kétszer, Sieloff egyszer, illetve Fazekas volt eredményes) Hoffer József együttese ellen, 1972 márciusában a Népstadionból távoztak Breitner és Hoeness góljával 2–0-s győzelemmel, 1974 áprilisában pedig a hazai vb-jük előtt Dortmundban 5–0-s (Gerd Müller 2, Wimmer, Hölzenbein, E. Kremers) verést mértek az Illovszky-csapatra.

És a búcsú: Helmut Schön utolsó, 139. válogatott mérkőzését is épp a mieink ellen vívta, 1978 novemberében Kovács Ferenc dirigálta a magyar válogatottat, a frankfurti találkozó a 61. percben 0–0-nál köd miatt örökre félbeszakadt…