A kinevezés, amely mindent megváltoztatott a Manchester Unitednél
Az egész egy telefonhívással kezdődött, de nem ám egy sima telefonhívással. A Manchester United vezetősége 1986 novemberére alaposan kitervelt mindent. Bár nagyon szerette volna megnyerni az Aberdeen 44 éves edzőjét, Alex Fergusont a kispadra, Martin Edwards, a klub akkori elnöke úgy érezte, nem venné ki jól magát, ha közvetlenül hívná fel a skót trénert, ezért egy trükkhöz folyamodott.
Megkérte Mike Edelsont, a United igazgatóját, hogy a skót akcentust utánozva adja ki magát Alan Gordon játékosügynöknek, aki jól ismerte Fergusont, és ő volt a skót válogatott középpályás Gordon Strachan ügynöke, aki akkor már több mint két éve igazolt az Aberdeen csapatából a Manchester Unitedbe, és mindkét klubban alapember volt.
A terv az volt, hogy a MU vezetősége felutazik Skóciába, de mielőtt hivatalosan is megkeresték volna az Aberdeen elnökét, ezzel a telefonos csínnyel szerették volna megtudni, hogy Alex Ferguson egyáltalán hajlandó lenne-e az Old Traffordra szerződni. A United igazgatótanácsa egyhangúlag támogatta a skót szakember kinevezését, de közben óvatosan is kellett lépniük, mert semmiképpen sem szerették volna úgy kirúgni az akkori trénert, Ron Atkinsont, hogy nincs utódja, és év végén ott álljanak menedzser nélkül.
Most, 2026-ban persze már tudjuk, hogy a Ferguson kinevezése a klub történetének egyik legjobb döntése volt, 1986-ban azonban még csak egy tehetséges fiatal edzőnek számított, aki addigra azért már bizonyított. A skót kis-, de legalábbis középcsapattal, az Aberdeennel letette a névjegyét, a Rangers és a Celtic uralmát megtörve szerzett három skót bajnoki címet, begyűjtött négy skót kupát, 1983-ban a Kupagyőztesek Európa-kupájának döntőjében a Real Madridot győzte le hosszabbításban, az európai szuperkupáért pedig az Ernst Happel irányította német Hamburgot múlta felül 2–0-ra. Igazán nem lehet azt mondhatni, hogy a tabellán éppen akkor a 21., utolsó előtti helyen álló Manchester United zsákbamacskát vett volna.
Az Old Traffordon azonban nem indult valami rózsásan Ferguson karrierje, és nemcsak azért, mert 2–0-s vereséggel kezdett az Oxford United ellen (igaz, akkor még nem is ő állította össze a kezdőcsapatot). Nem tetszett neki az sem, hogy több meghatározó válogatott játékosa, Norman Whiteside, Paul McGrath és Bryan Robson rendszeresen belenézett az éjszakába, és a meccsek után törzsvendégei voltak a manchesteri kocsmáknak. Lehangolta a futballisták gyenge fizikai állapota is, az edzések ezért sokkal szigorúbbak lettek, új játékosai pedig teljes joggal tartottak tőle, Strachan már sokat mesélt nekik róla az öltözőben. Bár kinevezése után három héttel meghalt az édesanyja, Ferguson amennyire tudta, azért összekapta magát és a szétzilált csapatot, az idényt a tabella 11. helyén zárta az együttessel. Első győzelmét 1986. november 22-én szerezte az Old Traffordban a QPR ellen.
„Egy ilyen hatalmas klub, mint a Manchester United irányítása félelmetes feladat, de végső soron egy futballklub az csak egy futballklub, én pedig egyszerűen csak megpróbálom úgy irányítani a dolgokat az Old Traffordon, ahogyan azt helyesnek tartom – írta az egyik korai meccsfüzetben az új edző. – Nem igazán érdekel, mi történt itt a múltban. Ez nem ezt jelenti, hogy tiszteletlen lennék a Manchester United korábbi sikereivel kapcsolatban, arról van szó, hogy most már csak egy út van, mégpedig előre. Ennek a klubnak a célja egyértelműen a bajnokság megnyerése kell, hogy legyen.”
Ez persze jól hangzik, de az első négy évben valójában alig történt érdemi előrelépés, Fergusonnak 1990-ig kellett várnia, amire megszerezte első trófeáját a Uniteddel. Hiába az 1988-as bajnoki ezüstérem, az sem segített, hogy a brüsszeli Heysel Stadionban történt 1985-ös tragédia után az angol csapatokat öt évre kitiltották az európai kupákból, így csak otthon lehetett bizonyítani.
Egy idő után a szurkolók sem viselték jól a hosszú eredménytelenséget, főleg miután 1989 szeptemberében a csapat 5–1-re kikapott az élvonalba éppen visszajutó városi rivális Manchester Citytől, és durva transzparensekkel tiltakoztak („Háromévnyi kifogás, és ez még mindig egy sz*r… viszlát, Fergie!”), miközben egyre kevesebben jártak az Old Traffordba. Azt Martin Edwards és maga Ferguson is elismerte, hogy a mai felgyorsult világban már nem valószínű, hogy ennyi időt kapna, jóval nagyobb lenne a nyomás rajta és klub vezetőin is.
„Türelmesek voltunk vele, mert tudtuk, milyen keményen dolgozik. Úgy gondoltuk, csak idő kérdése, hogy sikeres legyen” – nyilatkozta az exelnök 2011-ben a BBC-nek. És akkor sem tudtak fellélegezni, amikor az 1990-es FA-kupa-döntőben a megismételt meccsen egy góllal legyőzték a Crystal Palace-t. Maga Ferguson írta önéletrajzi könyvében, sosem felejti el, hogy másnap az egyik újság azt írta: „Rendben, bebizonyítottad, hogy meg tudod nyerni az FA-kupát, most már mehetsz is vissza Skóciába.”
Az ilyen véleményektől eltekintve valóban akkor fordult meg minden. Sokszor hallani – és sokatmondó, hogy még senki sem cáfolta –, Ferguson állását az az 1–0-s győzelem és Lee Martin gólja mentette meg. Beindult az üzlet, a következő idényben a Manchester United megnyerte a Kupagyőztesek Európa-kupáját, a rotterdami döntőben az FC Barcelonát győzte le, amelynek kispadján a legendás Johan Cruyff ült, és amelyet olyan világklasszis játékosok erősítettek, mint Ronald Koeman, Michael Laudrup, Julio Salinas vagy José María Bakero.
Innen pedig már nem volt megállás, jött, látott és győzött Éric Cantona és az akadémiáról felhozott „92-es évfolyam” (Class of 92) David Beckhammel, Ryan Giggsszel, Paul Scholesszal és Gary Neville-lel, miközben a riválisok, az Arsenal, a Chelsea, az Everton, a Liverpool és a Newcastle United már akkor fontmilliókat költöttek új játékosokra a piacon.
Sir Alex Feguson és a Manchester United közös története igazi sikersztori, amely nemcsak a csapatnak, de az egész klubnak visszaadta az önbecsülését, és hosszú évekre meghatározta az identitását. Martin Edwards egyik legjobb döntése az volt, hogy kinevezte Fergusont, a másik pedig az, hogy az első négy évben nem rúgta ki.
Hogy a takarítótól a klubelnökig mindenkit név szerint ismerő skót menedzser mennyire fontos szerepet játszott a „vörös ördögök” történetében és mindennapi életében, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy 2013-as visszavonulása óta egyre nagyobb mélyrepülésben van a klub, és mintha elveszítette volna önmagát is. Borzalmas vezetői döntések követik egymást, feleslegesen elköltött óriási pénzek, a helyzet pedig egyre kilátástalanabb, eddig valamennyi edző belebukott a feladatba, és egyelőre nem úgy áll a helyzet, hogy ez rövid időn belül megváltozik.
Az amerikai tulajdonosok távozását egyre hangosabban követelő szurkolók lassan már csak abban reménykedhetnek, hogy majd jön egy Messiásként várt újabb edző, aki visszavezeti a klubot oda, ahova tartozik, a legjobbak közé. Hiszen az MU két legendás edzője, a két Sir, Matt Busby (1945–1969) és Alex Ferguson (1986–2013) regnálása között is eltelt 17 év.
Ferguson visszavonulása óta már elröpült 13…
SIR ALEX FERGUSON NÉVJEGYE
Született: 1941. december 31., Glasgow
Nemzetisége: skót
Edzőként: East Stirlingshire (1974), St. Mirren (1974–1978), Aberdeen (1978–1986), Skócia (szövetségi kapitány, 1985–1986), Manchester United (1986–2013)
Legjobb eredményei: 2x BL-győztes (1999, 2008), 2x BL-döntős (2009, 2011); 2x KEK-győztes (1983, 1991); 2x európai Szuperkupa-győztes (1983, 1991); Interkontinentális Kupa-győztes (1999); klubvilágbajnok (2008); 13x angol bajnok (1993, 1994, 1996, 1997, 1999, 2000, 2001, 2003, 2007, 2008, 2009, 2011, 2013), 5x FA-kupa-győztes (1990, 1994, 1996, 1999, 2004), 4x angol Ligakupa-győztes (1992, 2006, 2009, 2010), 10x angol Szuperkupa-győztes (1990, 1993, 1994, 1996, 1997, 2003, 2007, 2008, 2010, 2011); 3x skót bajnok (1980, 1984, 1985), 4x Skót Kupa-győztes (1982, 1983, 1984, 1986), skót Ligakupa-győztes (1986)
