Népsport: Az ismerős idegen argentin forradalma

Nemcsak nálunk „jöttek a csehszlovákok” az 1970-es világbajnokság előtt, az 1969-es marseille-i csapásról megőrződött híres-hírhedt Szepesi-fordulat az argentin válogatottra is állt. Ahogyan Magyarország, úgy Argentína válogatottja is története során először bukott el a selejtezők során a mexikói vb előtt; a mienkkel ellentétben a dél-amerikai futballnemzet elcsúszása közvetlenül persze nem Csehszlovákia együtteséhez kötődik (a Peru elleni vereség pecsételte meg a csapat sorsát), közvetve azonban mégis, hiszen általános vélemény szerint az 1958-as svédországi vb Argentína–Csehszlovákia csoportmérkőzésének 6:1-es kudarca indította el a lejtőn az argentin labdarúgást. Az 1960-as évek szakmailag zavaros, különböző irányzatokat keverő, bizonytalan és árnyékos időszakából a Boca Juniors 1969-es játékfelfogása mutatta meg a kiutat. Orlando Medina, a Buenos Aires-i bajnokcsapat uruguayi fedezete így fogalmazott: „Új ösvényt nyitottunk, megmutattuk, hogy lehet másként is játszani.” 

Az a bizonyos ösvény pedig az 1978-as világbajnoki győzelemig vezetett, César Luis Menotti argentin földön megdicsőült válogatottja futballtörténészek megítélése szerint részben a kilenc évvel korábban megismert mintából merítette szellemi ihletését. Az argentin reformot alapvetően a hagyományos argentin stílus, a cselezést, a látványos megoldásokat előtérbe helyező „potrero” és az európai hatékonyság ötvözése jelentette, a Boca Juniorsnál kivitelezett modell pedig egy újító szellemű edző munkája volt: Alfredo Di Stéfanóé.

Az 1926-ban, Buenos Airesben született futballcsillagot elsősorban nem tréneri működése miatt tartja becsben az utókor, az argentin River Plate-tel és az uruguayi Millonariosszal elért sikerei után a Real Madrid színeiben jutott játékosként a csúcsra, a spanyol klubnál egyebek mellett nyolc spanyol bajnoki címmel és öt Bajnokcsapatok Európa-kupája-arannyal gazdagította eredménylistáját. Puskás Ferenc madridi csapattársa az Espanyolnál töltött további két idény után, 1966-ban fejezte be játékos-pályafutását, edzőként az Elchénél próbálta ki magát (1967–1968), a következő évben pedig már a Boca Juniorsnál állt munkába – előbb elnöki tanácsadóként, majd edzőként.

„Di Stéfano, a Real Madrid egykori világhírű középcsatára, most már mint edző is felverekedte magát a legjobbak közé – értékelt a Magyar Hírlap 1970. január 12-i cikke. – Amikor az argentin származású nagyszerű játékos visszavonult, Spanyolországban kezdett edzősködni, de kevés sikerrel. Az eredménytelen próbálkozások után visszatért szülőhazájába, és a 43 éves Di Stéfano egyéves munka után bajnokcsapatot csinált a Boca Juniorsból. A Boca Juniors utoljára 1965-ben nyerte el az argentin bajnokságot, és azóta képtelen volt ezt a bravúrt megismételni. 1969-ben a csapatnak Di Stéfano edző irányításával sikerült megelőznie nagy ellenfelét, a River Plate-et. – Labdarúgó-pályafutásom egyik legszebb eredménye ez a bajnokság – mondotta Di Stéfano a bajnokság megnyerése után.”

De később olyat is mondott a sikertréner, hogy a keze alatt formálódott Boca Juniors jobb, mint a Real Madrid. Más magyar lapok is felfigyeltek Di Stéfano berobbanására, a Népújság 1969. július 24-i számában hosszan idézte a Boca Juniors edzőjét: „Nem volt könnyű harcolni az ismeretlenség ellen, de most annál biztosabb a pozícióm. Gyakorlatilag ugyanazt csinálom most, edzői szerepkörben, mint amikor játékos voltam, keresem a gólok eléréséhez vezető legsikeresebb utat, s nem azon töröm a fejem, hogy milyen betonfalat állítsak a kapunk elé. Megértésre találtak elképzeléseim a Boca Juniors játékosainál. Csapatom rendelkezik a »legéhesebb« csatársorral, elvétve ugyan mi is kapunk néhány gólt.”

De nem annyit, hogy ne nyerje meg végül a csapat 1969-ben az argentin Primera División mellett az Argentin Kupát is. Leandro Córdobez újságíró „Everybody’s Team” („Mindenki csapata”) címmel írt kitűnő elemzést a Di Stéfano-féle Boca szakmai hagyatékáról az angol futballfolyóirat, a The Blizzard 61. számában. Cikkében kitért a feszültségekre is, amelyek vélhetően közrejátszottak az 1970-es szakításban is. A tréner többször éles viszályba keveredett a szurkolókkal, akik nem bocsátották meg neki River Plate-es játékosmúltját, bizalmatlanságukat jól tükrözte az „ismerős idegen” megjelölés, ahogyan az Así es Boca című szurkolói újság egyik személyes kirohanása is: „Elég a Riverből! Közülünk való embert akarunk!”

Utalt a belső törésvonalakra a Képes Sport 1971. január 5-i jelentése is: „A Bombonera-stadion hétről hétre megtelik a szurkolókkal, nyolcvanezer vidám fickó tombolja végig a mérkőzéseket. És csak azért ennyien, mert nem férnek el többen… Jelentkezők pedig mindig akadnak a Bombonera-fiesták netán megüresedő helyeire, hiszen a Boca Juniorsnak – csekélység – kétszázezer pártoló tagja van. Di Stéfano rövid működése a múlt évi bajnoki címmel látványos sikert hozott, de alighanem a búcsút is jelenti számára. Di Stéfano ugyanis nincs valami szívélyes viszonyban az újságírókkal, a sportsajtóval – ez pedig Dél-Amerikában megengedhetetlen dolog. Senor Armando erőskezű és erős akaratú főnök, az efféle szeszélyeket senkitől sem hajlandó eltűrni.”

Halk szavú edzőként tartották számon Di Stéfanót, ez azonban nem jelentette azt, hogy szakmai kritikáiban visszafogta volna magát. Az El Gráfico című lapnak például a következő jellemrajzzal szolgált: „Az argentin labdarúgónak általában minden képessége megvan a játékhoz, védekezésben kiemelkedő. A baj csak az, hogy úgy gondolja, ha meccsenként háromszor megvillan, a közönség már elégedett. Az európai játékosból hiányzik a technikai tudás. Ám éppen ezért megállíthatatlanul megy előre, küzd, harcol, igyekszik ellensúlyozni az említett hiányosságot. Az európai tisztában van a gyengéivel, ezért harap annyira.”

A csillogás és a célszerűség házasítását Leandro Córdobez így jellemezte említett cikkében: „Az a csapat ötvözte a leleményességet a felelősséggel, a szabadságot a renddel, a saját stílust a fegyelemmel. Ezen kívül leszámolt az argentin futball egyik legmélyebben rögzült mítoszával, amely a Bocát kizárólag a küzdelemmel, harciassággal, a bátorsággal kapcsolja össze.” 

A legszebb dicséret azonban alighanem a csapat zabolázatlan fenegyereke, a Di Stéfanóval állandó vitában álló Ángel Clemente Rojas szájából hangzott el: „Az 1969-es Boca Juniorsnak lelke volt. Hálás vagyok azért, hogy én annak a csapatnak részese voltam.”

Egy Boca–MTK rangadó emléke

Magyar ellenféllel is megmérkőzött az Alfredo Di Stéfano-féle Boca Juniors, 1969-ben ugyanis a Slovan, a Rapid Wien, a Palmeiras, az Estudiantes és a Mar del Plata mellett a Buenos Aires-i csapat és az MTK is részt vett egy Mar del Platában rendezett nemzetközi tornán. A Boca Juniors–MTK összecsapásról aNépszabadság 1969. január 18-i száma így tudósított: „Az MTK a legnépszerűbb argentin együttessel, a pontveszteség nélkül álló Boca Juniorssal mérkőzött és csak hét perccel a befejezés előtt kapott góllal szenvedett 1:0-ás vereséget. Izgalmas volt a küzdelem, a Boca támadott, az MTK szervezetten, jól védekezett, a magyar csapat akciói mindig veszélyt jelentettek. Szünet után már-már úgy látszott, hogy döntetlen lesz az eredmény, amikor a 33. percben Rojas átadását Pianetti értékesítette. A gól után az MTK hatalmas lendülettel küzdött a kiegyenlítésért, de a rövid idő alatt már nem sikerült bevennie az argentin együttes kapuját.” 

Sikerek óceánon innen és túl

Alfredo Di Stéfano a Boca Juniorsnál megmutatott kitűnő edzői képességeit kacskaringós pályafutása során számos csapatnál kamatoztatta, jelentős eredményeket ért el: a Valenciával 1971-ben spanyol bajnokságot, 1980-ban Kupagyőztesek Európa-kupáját nyert, a River Plate-et 1980-ben segítette argentin bajnoki címhez, a Real Madriddal pedig 1990-ban spanyol Szuperkupa-győzelmet aratott.