Népsport: Vodkával írt legendás riport egy tulipánról

Bár hónapok óta már kollégák voltunk a Népsport szerkesztőségében, csak 1974 nyarán, Nyíregyházán ismertem meg Szombathy Istvánt. Jellemző a sportújság akkori szellemiségére, hogy két belső munkatársa is tudósított az országos középiskolai bajnokságról. Szombathy főmunkatársként a labdarúgó-bajnokságról küldött riportot Nyíregyházáról, míg jómagam az atlétikai versenyről tudósítottam.

Gyakornokként az első vidéki kiküldetésemkor a napi ötven forintba kerülő Béke Szállót választottam, míg Szombathy István főmunkatárs a százhúsz forintos, modern Szabolcs Hotelben lakott, de esténként átjött a Bolhásnak nevezett hotelünkbe, ahol sokkal olcsóbb volt az ital és az étel is. Egyik este éppen vacsoráztam, amikor belépett az étterembe idősebb kollégám, aki meglepetésemre felismert, odajött az asztalomhoz, s megkérdezte, hogy csatlakozhat-e hozzám.

„Természetesen” – mondtam, s mivel hallottam, hogy Szundi becenevű kollégám kedvenc itala a konyak, mindjárt rendeltem a pincértől. Ezt annyira rokonszervesnek találta, hogy mindjárt megittuk a pertut, s ezután a nagy korkülönbség ellenére remek munkakapcsolat alakult ki közöttünk.

Szombathy 18 évesen lett a Népsport tudósítója, majd a jogi egyetem abbahagyása után 1940-től Vadas Gyula főszerkesztő titkára. A legendás főszerkesztőről azt nyilatkozta Kő Andrásnak az 1987-ben megjelent Amiről a sportújságírók hallgatnak című riportkönyvében: „Vadas olyan főnök volt, aki marhára értette a szakmáját. Tőle lehetett tanulni. Hagyta is, hogy tanuljon tőle az ember. És vigyázott is arra, hogy csak olyan újságírók dolgozzanak nála, akikkel érdemes foglalkozni. Szerette a tehetséges embereket.”

Ilyen tehetséges újságíró volt Feleki László, akit Szombathy mesterének és legjobb főszerkesztőjének tartott, s aki szerinte nem a földön járt, de nagyon tudott írni: „Feleki elefántcsonttoronyban élt sokáig. Nem lehetett például elvinni őt egy presszóba, hogy egy kávét megigyon velünk. Soha! Ő rögtön rohant haza a feleségéhez, Szendikéhez, akit nagyon szeretett. Nem járt az életben soha, mindig kicsit fölötte lebegett. Ez meglátszott a cikkein is. Bizonyos szempontból ez jó volt, mert jobban látott mindent, de ugyanakkor hiányzott belőle az a plusz, amit csak az tud, aki éli az életet, a szó szoros értelmében.”

Hát Szombathy ilyen volt. Szerette a szép nőket – az első felesége táncosnő volt a Sanghaj Bárban, a második balett-táncos az Operában, de a barátokat és a konyakot is. Amikor a hetvenes évek végén együtt dolgoztunk a Népsport Somogyi Béla utcában lévő szerkesztőségében, ha megakadt az írásban, közölte, hogy lemegy a közeli rétesboltba. Egyszer a bejelentésére én is megkívántam a rétest, s nemsokára utánamentem. A rétesemre várva láttam, hogy Szundi bent a sütődében a számára félretett konyakot itta a csinos cukrászlányokkal.

Hihetetlen, de tény, hogy legendás riportját 1962-ben a kerékpáros Békeversenyről nem józanul írta. A szocialista országok legnagyobb amatőr országúti versenyét 1948-tól Berlin–Prága–Varsó szakaszon rendezték. A Népsport tudósítója, Szundi az erfurti Central Szállóban reggelizett, amikor sorra érkeztek francia, német, lengyel, szovjet kollégái. Az egyik megjegyezte, jó lenne inni valamit… Szundi szólt a pincérnek, aki közölte, hogy a Békeverseny miatt a szállodájukban nem lehet szeszes italt kapni. „Poharat kaphatunk?” – kérdezte Szundi, amire a pincért azt válaszolta, azt lehet. Erre a leleményes magyar újságíró elment a szállóval szemközti üzletbe, s vett egy üveg vodkát. Az ital elég gyorsan elfogyott, így sorra a kollégái is gondoskodtak az utánpótlásról. Már ebédelni jöttek a vendégek, amikor megszólalt a telefonos, hogy megérkezett az interurbán hívás Budapestről.

Szombathy először megijedt, visszahívásra gondolt, de a fülkébe belépve elkezdte diktálni Mese egy szál tulipánról című riportját. Az öt­flekkes írás így kezdődött: „Valamelyik Görlitz melletti kertészetben metszette le a kertész szívtelen ollója a szál piros tulipánt. Aztán kis csukott teherautóban a virágüzletbe szállították, ahol reggel, úgy 9 óra felé egy barna hajú, kék szemű, tarka nyári ruhába öltött kislány megvásárolta.” A történet szerint a lány a kerékpárosversenyre ment, ahol először a virág az ausztrál versenyzőé lett, aki továbbadta egy szurkoló lánynak. A tulipánt Megyeri Toni kapta meg, aki átnyújtotta egy bautzeni kis szőkének. A virág sok boldogságot szerezve végül már haldokolva a tudósító asztalára került, aki így fejezte be riportját: „A virágok a Békeverseny hősi halottai. Szép ügyért adták életüket.”

A szerző nem emlékezett semmire, hazatérve olvasta el riportját, amely olyan sikeres lett, hogy németül is megjelent.

Egykori kollégám bohém ember volt, de sohasem hallottam hangoskodni, kiabálni, veszekedni, igazi úriember volt, s nem véletlenül kapta a Szundi becenevet. Rovatvezetőm, Dávid Sándor mesélte, hogy Szombathy egyszer meghívta a lakására a kollégáit „házibulira”. Remekül érezték magukat, s amikor cigarettáját keresve benyitott a hálószobájába, ott balerina feleségét félreérthetetlen helyzetben találta az alkoholista feleségétől nemrég elvált S. Zoltánnal. „Elnézést” ­– mondta bocsánat kérően a férj, aki nem csinált botrányt, de később, húszévi házasság után elvált hűtlen feleségétől.

A több nyelven beszélő Szombathy 1964-ben lett a Nemzetközi Sportújságíró-szövetség főtitkárhelyettese. Mi, fiatal kollégái irigyeltük őt, mert sokat utazhatott nyugatra is. Visszaemlékezéséből viszont kiderült, hogy külföldön a szállását és étkezését fizették, de nagyon szerény napidíjat kapott. Az 1976-os montreali olimpián viszont a rendezőktől kapott egy bankkártyát, amelyet összeghatár nélkül használhatott. Szundinak végre nem kellett spórolnia, szívesen vendégül látta az olimpiáról tudósító kollégáit nem egy, hanem sok italra. A legenda szerint olyan sokat költött, hogy emiatt lett annyira veszteséges a montreali nyári játékok…

A hetvenes években a Népsport szerkesztősége a Blaha Lujza téri sajtóházban működött, ahol a negyedik emeleten volt az étterem. Ha jól emlékszem, naponta öt-hat forint volt egy kétfogásos ebéd, amit a csinos Csöpike szolgált fel. Szundi is odajárt ebédelni, s ott tetszett meg neki a Népszabadság könyvelésén dolgozó kissé molett, de nagyon vonzó Csilla. Kitartóan kezdett udvarolni a nálánál jó húsz évvel fiatalabb asszonynak, akit barátnői próbáltak lebeszélni a házasságról a nagy korkülönbség miatt.

Győzött azonban a szerelem, de a kapcsolat nem lett zavartalan, mert 1979-ben Szombathy agyvérzést kapott, a jobb oldala lebénult. Négy hónapig volt kórházban, nem tudott járni, olvasni, számolni, s arra gondolt, nem lesz fiatal felesége terhére, feladja. De aztán dr. Kamuti Jenő, a MÁV-kórház főorvosa biztatására belevágott a rehabilitációba. Megtanult bottal járni, ugyan nem ismerte fel a betűket, összefüggésében a szavakat el tudta olvasni. Sőt a nyelvtudása is visszajött, a színeket azonban nem ismerte fel.

A sors fintora, hogy Szombathy harmadik felesége, Csilla súlyos betegségben elhunyt, s végül Szundi ápolta idős anyósát. Amikor kollégája, Kő András megkérdezte tőle, hogy nem bánta-e meg, hogy sokat ivott, talán kissé túl könnyelműen élt, azt válaszolta: „Tulajdonképpen nem bántam meg. Ha kiegyensúlyozottabban éltem volna, talán egészségesebb maradok, de a felét sem éltem volna meg annak, amit egyébként átéltem. Nyugodt szívvel állítom, hogy nekem így volt jó. Nekem ez jutott. Elég szomorú, de inkább vállalom a sorsomat, mert amíg egészséges voltam, addig nagyon jól és sokat éltem.”

Szombathy István túlélte a századot

Szombathy István Nyírmihálydiban született 1922. november 26-án. A középiskolát a nagykállói gimnáziumban végezte, majd a háború első éveiben a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatója volt (1940–1942), de már 1939-től dolgozott a Nemzeti Sportnak, majd 1947 és 1965 között a Népsport munkatársa, később megbecsült főmunkatársa lett. Ezután négy évig a Magyar Ifjúság főmunkatársa volt, de 1969-ben visszatért a Népsporthoz, 1979-ben onnan ment nyugdíjba. Három nyári olimpián (1960, 1972, 1976) dolgozhatott a helyszínen. Könyvei közül az első a Győzelem Rozsályban című volt 1952-ben, 1963-ban Peterdi Pállal és Szántó Györggyel együtt írta A sport csillagait. Ő jegyezte a Lángol a betonteknőt (1964), valamint társaival együtt a híres Tizenegyes! című válogatást (1967). A hatvanas években a MÚOSZ sportújságíró-szekciójának titkári posztját töltötte be, 1961 és 1977 között az AIPS főtitkárhelyettese volt. Munkásságát 1984-ben Aranytollal ismerték el. Szombathy István súlyos betegsége ellenére túlélte a századot, 2001. február 22-én hunyt el Budapesten.Az említett fivér Nádas Pál, akinek kezdeményezésére alapították a Magyar Paralimpiai Bizottságot, 2001 és 2007 között a szervezet elnöke is volt.