Klebelsberg Kuno, az első sportminiszter

„Sportminiszter névre eddig senki sem tarthatott igényt Magyarországon. Se régen, se újabban. Egészen máig. Pedig sportunk nem mai keletű, a hetvenes évekre tekintünk vissza, ha születéséről írunk, s minisztereinket sem tegnap óta nevezik ki, de szegény Batthyány Lajos óta. Vártuk, ha nem is éppen 1875 óta, de vártuk jó ideje már, hogy egymásra talál végre sport és miniszter, egy szelíd kis túlzással szólva: nép és vezére. Sokáig kellett várnunk.” 

Így írt a Nemzeti Sport 1929. augusztus 23-i számának vezércikkében Klebelsberg Kunóról, aki névlegesen nem volt sportminiszter, a gyakorlatban viszont nagyon is rászolgált a megjelölésre. A nagy műveltségű jogász, országgyűlési képviselő, a Magyar Történelmi Társulat elnöke 1921 decemberétől 1922 júniusáig belügyminiszterként, 1922 júniusától 1931 augusztusáig vallás- és közoktatási miniszterként vállalt szerepet Bethlen István kormányában, tevékenysége során kiemelt figyelmet fordított a testnevelés ügyére. Pedig sport terén viszonylag csekély személyes előtapasztalatot gyűjtött, azt is főként az akkoriban divatos úri szórakozások köréből. Felesége, Klebelsberg Kunóné, született Botka Sarolta Ottília Életutunk című kéziratából tudjuk: „Sakkozni oly remekül tudott, hogy abban az időben tábla nélkül emlékezetből is játszotta a partit a szomszéd szobából. A kártyához pedig olyan tehetsége volt, hogy későbbi éveiben egyik legfinomabb bridzsezője lett a társaságnak. Utolsó évében kereste meg a Bridge Klub, kérve, fogadja el az elnökséget. Mint ifjú gyermek örömmel élvezte minden szünidejét, sétált, teniszezett, de legnagyobb boldogsága mégis az volt, ha kis Krampusz nevű csónakján órákra beevezhetett a Balatonba.”

A nyilvánosság nem sokat tudott ifjúkori magányos csónakázásairól. Jellemző, hogy 1932-ben, 56 évesen bekövetkezett halála után a Nemzeti Sport a címlapján közölt búcsúztatójában „pályán kívüliként” mutatja be: „Klebelsberg Kunó nem volt sportember. Minisztersége első éveiben nem is volt sok kapcsolata a sporttal. De azután összeköttetésbe jutott vele, korunk egyik legnagyobb társadalmi mozgalmával, és igazi államférfiúi ösztönére, meglátására vall, hogy – messze többi politikusaink előtt – az élére állt az akkor még sok támogatásra, sok megértésre és a sok elnézésre is szoruló sportmozgalomnak és korszakot teremtett benne. Korszakot teremtett benne, mert példáján indulva, divat lett a sportot támogatni. […] De Klebelsberg nem állott meg az erkölcsi támogatás nagyértékű, mégis könnyen halványodó gondolatainál. Tett, sokat tett a magyar sportért.”

Hogy pontosan mit, arra mindjárt rátérünk, előbb azonban a miértre érdemes választ találnunk. A Trianon utáni, területében és népessé­gében is megcsonkított, a történelmi csapásba beleszédült ország talpra állítása mindennél fontosabb törekvésként határozta meg az 1920-as évek politikai gondolkodását. Tetézte a nehézségeket a békeszerződésben rögzített korlátozás, amely az ország fegyveres erejét 35 ezer főben maximálta, önkéntes alapúvá tette és az általános katonai képzést is ellehetetlenítette. Jelentős részben Klebelsberg Kuno érdeme, hogy a szorult helyzetben megtalálta a fiatalok fizikai felkészítésének és honvédelmi nevelésének alternatív módját: az iskolai testnevelés és a sport eszközeivel nem is annyira burkoltan harcképes tömegeket képzett, meggyökereztetve a „katonás” szellemet is.

A tornadresszbe bújtatott „póthadsereg” utánpótlásáról a leventemozgalom gondoskodott, amely 1921-től a törvény erejével kötelezővé tette a 12 és 21 év közötti fiúk iskolán kívüli gyakorlatoztatását, egyben addig példátlan pályaépítési hullámot indított, lehetőséget adva például a futballozásra az addig a sporthálózatból kimaradó falvakban is. A hatás? Szabó Lajos sporttörténész, a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum korábbi igazgatója szavaival: „Eltekintve a leventemozgalom ismert és bírált militarista alapállásától és későbbi kinövéseitől, el kell ismernünk, hogy egyértelműen pozitív szerepet játszott a 21 éves korig terjedő férfilakosság sportéletének általánossá tételében.”

Ami az eredeti szándékot illeti, maga Klebelsberg Kuno sem leplezte a célokat. „A magyar ifjúság megszervezése, fegyelmezett egységes életre nevelése a leventemozgalom fő célja. S a sport jóformán csak azért kapcsolódott bele, mert a sport az a csodaszer, amivel minden ifjút erőszak és büntetés nélkül is meg lehet a mozgalom céljainak nyerni” – idézte őt 1927-ben a Nemzeti Sport, 1928 decemberében közölt nyilatkozata azonban még konkrétabban jelöli ki az eszmei kereteket: „Trianonban azt is megparancsolták nekünk, hogy helyezzük hatályon kívül több mint félszázados általános védkötelezettségünket, amivel nemcsak katonai téren gyengítettek bennünket, hanem a nevelés területén is. [...] Gondoskodnunk kell arról, hogy azt a testedző munkát, amelyet korábban az egész férfinépességgel a hadsereg végzett, most a magyar sport végezze el. Abban a különleges helyzetben, melybe Trianon következtében kerültünk, a sportnak még fokozottabb a jelentősége.”

A Küzdelmek könyve című, 1929-es kötetében rögzíti: „Jól tudom, hogy itt is szemben fogom magam találni az elméleti pedagógusokkal, akik máris csóválják a fejüket, hogy az ifjúság túlságosan rákapott a sportra. Nekem nem eszményem a szűkmellű, szemüveges gyerek, aki naphosszat könyve fölé görnyed és akinek fejletlen mellkasában, egészségtelen lakásainkban, hamarosan fészket rak a tuberkulózis halálmadara. [...] A kultúra és sport között a valóságban nincs ellentét, az ellentét hiedelme legfellebb az olyan koponyákban él, amelyeket vaskalap fed…”

A Klebelsberg-féle sportpolitika eredményekkel, statisztikákkal, sportépületekkel kimutatható és nem mellesleg szemléletformáló eredménye elvitathatatlan. Az 1921. évi LIII. törvénycikk, az úgynevezett testnevelési törvény lefektette a tömegsport alapjait, minden települést leventeegyesület létrehozására késztetett, az 1000 főnél többet foglalkoztató vállalatoknak, üzemeknek pedig elrendelte, hogy biztosítsák alkalmazottaiknak a testedzés feltételeit. A rendelkezéshez anyagi forrást társított az 1924-ben létrehozott – pontosabban a hosszúra nyúlt háborús kényszerszünet után újraaktivált – testnevelési alap. Bevezették az oktatásban a heti három testnevelésórát, tornatermeket építettek az addig sporttér nélküli iskolákban, létrehozták 1924-ben a Középiskolások Sportköreinek Országos Szövetségét (KISOK), fellendítve az iskolai versenysportrendszert. A testnevelők képzési bázisaként 1925-ben életre hívták a Magyar Királyi Testnevelési Főiskolát, és döntés született a nemzeti stadion felépítéséről is – más kérdés, hogy az állandó forráshiány és az elhúzódó szakmai viták miatt a Népstadion végül csak 1953-ban nyitotta meg kapuit. A korszak megvalósult sportinfrastrukturális beruházása volt többek között a margitszigeti sportuszoda, a szegedi uszoda, a tihanyi vízitelep és több stadion, így az UTE- vagy a BKV Előre-pálya. A korszak építkezéseiről hiteles képet ad az 1936-os Nemzeti Ujság-cikk, amely az előző bő másfél évtizedre visszatekintve így értékel: „Csonka-Magyarországnak jelenleg 6722 sportlétesítménye van, a következő megoszlásban: 97 gyermekjátszótér, 67 iskolai torna (játszó)tér, 1997 sportpálya és sporttér, 318 sporttelep vagy stadion, 8 kerékpárpálya, 2 golfpálya, 2028 kispuskalőtér (céllövőpálya) vagy galamblövőtér, 8 lóversenypálya, 13 síugrósánc, 5 sílesiklópálya, 192 uszoda vagy fövényfürdő, 123 sportuszoda, 137 parti csónakház, 35 vízicsónakház, 55 sportegyesületi épület, 62 sport vagy tornacsarnok, 490 iskolai tornaterem, 66 turista menedékház, 26 kilátótorony, 883 tenniszpályatelep, 211 korcsolyapálya.”

A sportról szóló eszmecserét serkentette a testnevelési kongresszus, amelynek először 1930-ban Szeged adott otthont. A versenysport tudatos támogatása Magyarország – hatásaiban a sporton túlmutató – nemzetközi sikereinek ágyazott meg, és ugyanez érvényes volt a sportdiplomáciai erőfeszítésekre. Nem véletlen, hogy ezekben az években számos nagy nemzetközi versenyt rendeztek hazánkban, egyebek mellett asztalitenisz-, műkorcsolya-, kerékpáros és torna-világbajnokságot, vívó, ökölvívó, úszó és vízilabda Európa-bajnokságot, Klebelsberg-kupa néven meghirdetett nemzetközi vízilabdatornát, mi több, itt tartotta a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) az 1930-as kongresszusát. Idevág a kultuszminiszter 1927-ben megjelent, Neonacionalizmus című munkájának szemelvénye: „A világsajtó tele van a nagy mérkőzésekről szóló sporthírekkel, amelyek már-már jobban lekötik a közfigyelmet, mint a parlamentek politikai vitatkozásai. Hatalmas világmozgalommal állunk szemben, a testnevelés kérdése a modern ember érdeklődésének előterében áll.”

Klebelsberg hosszú távú víziójáról pedig pontos összefoglalót ad a margitszigeti uszoda avatóján elmondott beszédének részélete: „Az én pedagógiai eszményem nem a rövidlátó gyerek, aki egész nap a könyv fölé görnyed, aki árulkodik, hogy magaviseletből jó kalkulust szerezzen, mert én azt akarom, hogy tanult, de amellett izmos, becsületes, szókimondó és igazmondó embereket neveljünk a hazának, mert csak ilyen nemzedék viheti a magyar ügyet nagy nemzeti céljai felé.”