Népsport: vidékiek a Budapest-válogatottban

Hivatalosan nem magyar válogatottként, hanem Budapestként utazott el Belgium érintésével Mexikóba a nemzeti tizenegy, négy újonccal, Gujdár Sándorral, Paróczai Sándorral, Ebedli Zoltánnal és Izsó Ignáccal, ami eleve felvet bizonyos kérdéseket. Paróczai ugyanis (1977-től a Budapesti Honvéd jobbhátvédje) eleve nem volt fővárosi, ekkortájt a Békéscsabát erősítette, de a túrára utazó csapatból Kovács József és Nagy III János is a Videoton sztárja volt, az MLSZ mégsem A-válogatottként küldte téli portyára Baróti Lajos szövetségi kapitány együttesét.

Az ősz mester bevallottan az 1978-as világbajnokság selejtezőjére kívánt ütőképes csapatot formálni, ezt célozta a közép- és dél-amerikai túra is. A terv úgy szólt, hogy Mexikóban és Salvadorban játszik három meccset a csapat, a két válogatott mellett egy területi gárda ellen is, majd vagy sikerül lekötni további két kolumbiai fellépést, vagy nem, a hazaút is ettől függött. Ma már tudjuk: sikerült. (Azt ellenben nem, hogy a túra mennyit hozott az MLSZ, pontosabban az ekkor már vészes devizahiánytól nyögő állam kasszájába.)

„Ez az út jól szolgálja majd a tavaszi feladatokra való felkészülést, összekovácsolódhat az Eb negyeddöntőjében szereplő utánpótlás-válogatott, de ugyanakkor megkezdődhet a világbajnoki csapat körvonalainak a kialakítása is. Ennek megfelelő a jelölésem. Gujdár védhet még a 23 éven aluli csapatban. Talán meglepetés Paróczai beválogatása, a fiatal békéscsabai labdarúgó azonban a múlt évben klubcsapatában és az utánpótlás-válogatottban egyaránt jól játszott. Bármennyire alapelvem a stabilitás, időnként azért sor kerül egy-két fiatal kipróbálására. Ebedli a Ferencváros bajnoki mérkőzésein mutatott jó játékával érdemelte ki a bizalmat, ugyanúgy, mint a fiatal Vasas-játékos, Izsó” – indokolta az újoncok beválogatását az elutazás előtt Baróti Lajos.

Mindeközben apró betűs hír volt a Népsportban, hogy az Újpesti Dózsa fegyelmi bizottsága Harsányi László és Horváth József labdarúgókat „a sportegyesület hűtlen elhagyásáért” két évre eltiltotta a labdarúgástól. Csak hogy értsük: a lila-fehérek válogatott védői az előző év végén „disszidáltak”…

De vissza a válogatotthoz! Pintér Sándornak érzékeny volt a térde, az ekkor mindössze négy (!) éve futballozó Paróczai pedig belázasodott az egyik védőoltástól, amit a keret tagjaként kapott, végül azonban mindketten utazhattak. Izsónak azt is megsúgta a kapitány, hogy az első meccsen kezdeni fog, holott a Vasas cselgépe bevallotta, már attól a hírtől majdnem leesett otthon a székről, amelyből megtudta, hogy beválogatották…

„Gujdár, Paróczai, Ebedli sűrűn bólogatott. – Szurkolunk is majd Nácinak a sikeres bemutatkozásért – említette Gujdár Sándor –, a kispadról. Mi hárman ugyanis ott ülünk majd. De ez is nagyon nagy szó! És ha szóhoz jutunk, mi is szeretnénk meghálálni a bizalmat. – A sorozatmérkőzéseken erre nyilván lesz lehetőség… – Reménykedünk… Talán mi is játszunk…” – szolgált életképekkel a Népsport.

Mexikóvárosban a világbajnoki selejtezőre készülő mexikóiak (el is jutottak Argentínába, rajtunk kívül egyedül ők kaptak ki háromszor, kiestek a csoportban…) vártak elsőként a mieinkre az Azték-stadionban. A „Budapest-válogatott” valamennyi túrameccsére igaz volt az akkoriban meglepő szabály: egy kapust és három mezőnyjátékost lehetett cserélni… Ez utóbbi Baróti kapitányt is elgondolkoztatta: „Szeretnék kipróbálni néhány elgondolást” – mondta sejtelmesen a mester.  Mexikó ellen túl sokat nem kísérletezett, igaz, a csapat így is 4–1-re kikapott.

A meccs után Fekete Árpád, az UNAM magyar származású edzője (1945 óta külföldön élt, volt mexikói kapitány is) ajánlotta fel a pályáját a magyaroknak – kivéve a lázasan az egész napot ágyban töltő Bálint Lászlót – edzésre. Másodiknak a salvadoriak következtek, akik ekkor még nem sejtették, hogy hat évvel később a vb-történelem legnagyobb vereségét mérik rájuk a magyarok – Bálint, Tóth József, Fazekas és Nyilasi akkor is játszott, az utóbbi három négy gólt szerzett a tízből… Ötven éve azonban be kellett érnünk szűk 2–1-gyel. Másnap már ismét Mexikóban lépett pályára a csapat, amely Nyilasi találatával letudta a Jalisco állam elleni fellépést is, Guadalajarában Baróti egyedül a belázasodó Várady helyett cserélt, Izsó kapott szerepet, a többiek 48 óra alatt kétszer is pályára léptek.

Ekkor még nem volt biztos, hogy lesznek-e kolumbiai meccsek, ám minden elsimult, és Medellínben majdnem annyi gól esett az Atlético Nacional ellen (5–6), mint a túra másik négy összecsapásán. Miután négy gólt is Rothermel kapott, Baróti fejében el is dőlt, hogy a kapuban hosszú távon Gujdáré lesz a bizalom. Zárásként pedig Bogotában is győztesen jöttek le a pályáról (1–3) a fiúk, az öt fellépésből negyedszer.

A túra (amelyet szinte rögtön egy kuvaiti is követett) rengeteg tapasztalattal szolgált a szakmai stábnak, Gujdár mellett Rab, Paróczai és főleg Pintér Sándor is jó benyomást tett a kapitányra, aki Nyilasira már alapemberként tekinthetett, Ebedli és főleg Izsó viszont nem győzte meg, így tovább keresgélt középcsatárposzton.

Sokat nem kellett neki, hamarosan bizonyos Törőcsik Andrásé lett a meggypiros 9-es mez…