Népsport: Párizsba beszökött a futball

Az 1956 nyarán Sebes Gusztáv helyére érkező új szövetségi kapitány, Bukovi Márton Lengyelország (4:1), Jugoszlávia (3:1) és Szovjetunió (1:0) ellen is győzelemre vezette az együttest, ráadásul Budai II László kivételével összeállt az Aranycsapat csatársora, a kapuba pedig visszatérhetett Grosics Gyula. Az ország pozitív hangulatban várta az októberi mérkőzéseket. Olvasói levelek tucatjai tanúskodtak arról, Bukovi munkáját elismerik, szorítanak a további sikerekért. Ifj. Nagy Károly Mikefalván, Romániában annak örül, hogy Grosics ismét védheti a magyar csapat kapuját, majd a következő buzdító sorokat írja: „Sok, nagyon sok győzelmet kívánunk továbbra is a magyar csapatnak. Mi, erdélyi futballrajongók megígérjük, hogy újból lelkesedéssel szurkolunk a magyar csapat győzelméért!”

Idegenben október 7-én a franciák, 14-én az osztrákok következtek, tegyük hozzá, a jugoszlávokat és a szovjeteket sem hazai pályán, hanem Belgrádban és Moszkvában vertük meg 1956 szeptemberében. Nem véletlen, hogy Bukovi ugyanazt a csapatot tervezte, kiemelve, hogy a 2:2-re végződő Vörös Lobogó–Bp. Honvéd rangadót követően látta a fáradtság jeleit legjobbjainkon. A moszkvai 1:0-s magyar győzelmet a helyszínen látta Gabriel Hanot, a neves francia újságíró, aki ezt mondta: „Ez már más magyar csapat volt, mint amelyet legutóbb Brüsszelben és Lisszabonban láttam!” A leendő ellenfelet akkoriban válogató bizottság állította össze, amelynek egyik tagja Pierre Pibarot is nyilatkozott: „A legnagyobb baj van, ez a magyar válogatott már nagyon veszélyes ellenfél lesz október hetedikén Párizsban.” Az 1956-ban a Real Madridhoz igazoló Raymond Kopáról ezt mondta – ehhez tudni kell, hogy a csatár 1956-ban egy meccset játszott a legjobbak között, majd 1957-ben egyet sem: „Ha Kopa nagyon hiányozna a francia válogatottból, akkor nem engedtük volna el Spanyolországba. Kétségtelenül óriási tehetség. De van egy nagy hibája: túlságosan egyéni a játéka. Nagy területen játszik, szeret sokat mozogni, azt viszont nem szereti, ha csatártársai is sokat mozognak, változtatják a helyüket. Ez pedig az ellenfél védelmének dolgát könnyíti meg, hiszen nehezebb azt a csatárt »tartani«, aki sokat mozog, mint azt, aki mereven ragaszkodik a helyéhez.” A szakember ugyanakkor nem tagadta: „A franciák győzelmét várom. De nem azért, mert a magyar válogatott az idén nemcsak győzött, hanem vesztett is. Azért várok francia győzelmet, mert mi gyorsabbak és keményebbek vagyunk, s mert a mérkőzés a colombes-i stadionban kerül sorra… ahol több mint 60 000 ember fogja biztatni a francia csapatot.”

Az esélyeket illetően Ottorino Barassini, az olasz szövetség elnöke is francia győzelmet jósolt, az angol szövetségi kapitány, Walter Winterbottom azt mondta, inkább a franciák az esélyesek, ők nyerik a mérkőzést, de csak akkor, ha minden játékosuk formája legjavát nyújtja. Manuel Meana, spanyol kapitány szerint: „A franciák legalább 3-4 gólt lőnek, a magyarok viszont csak egyet vagy kettőt…” Joseph Mermans belga válogatott csatár úgy vélte: „Ha a francia csapat ugyanolyan lendülettel fog játszani, mint annak idején a belga, akkor a magyarok nem nyerhetnek Párizsban.” (Belgium 1956. június 3-án Brüsszelben 5:4-re legyőzte a mieinket – a szerk.)

A kinti sajtó is hasonlóan vélekedett. A l’Humanité megállapította, a franciáknak nincs vesztenivalójuk, nyugodtan játszhatnak. A Liberation azt írta, a lelkesedés és az akarat legyőzheti a tapasztalatot és a nagyobb technikát. A Figaro úgy látta, a francia csapat védelme megtalálhatja a virtuóz magyar csatársor játékának ellenszerét.

A mérkőzés napján, október 7-én a Népsport is beszámolt az előző nap politikai történéséről, nevezetesen Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András újratemetéséről „Meghajtjuk a kegyelet zászlaját” címmel.

A találkozón a hazaiak optimizmusa nem igazolódott be, a magyarok 2:1-re győztek, a válogatott nem játszott igazán jól, de ahogyan az NS fogalmazott: „Hatalmas küzdelemben, keményen harcoló ellenféllel szemben megérdemelten vívta ki nagy hajrájával a magyar válogatott őszi harmadik győzelmét, sőt a gólhelyzetek alapján nagyobb arányban is győzhetett volna!” Az egyéni értékelés is alátámasztotta, jobb volt a magyar válogatott. Grosics „ezen a mérkőzésen is egész sorát mutatta be a jobbnál jobb védéseknek és igyekezett a hátvédhármast irányítani. A gólban azonban ő is benne volt, mert akkor éppen nem kellett volna kifutnia. A vizes, csúszós labda néha megzavarta”. Bozsik „elemében volt ezen a mérkőzésen, szinte minden jó tulajdonságát csillogtatta. Középen uralta a pályát, kiváló technikája igen jól érvényesült a nehéz talajon. Ezúttal nem ment a csatárok nyakára, mégis jobbnál jobb labdákkal támogatta őket”. Sándor „a csatársor legjobbjának bizonyult. Majdnem minden megmozdulása veszélyt jelentett az ellenfél kapujára. Most még a beadásai is jobbak, pontosabbak voltak a szokottnál”. Hidegkutinak „nem ízlett a talaj, nehézkesen mozgott, többször lekésett a labdáról és lövőhelyzetben is késlekedett”. Kocsisnak „csak időnként voltak fellángolásai, bár igyekezet dolgában nála sem volt hiba. A második félidőben feljavult, gólja remek csatárteljesítmény volt”. Puskás „Egy kicsit lassúnak bizonyult, nehézkes is volt, gyakran többet cselezett a kelleténél. Ennek ellenére volt néhány nagyszerű átadása”. Czibor „sok zavart okozott az ellenfél védelmében, hátvédjét gyakran lefutotta és jól be is adta a labdákat. Két nagy helyzetben viszont a lövést elhirtelenkedte, így is egyik legjobbja volt a csatársornak”.

Bukovi elégedetten nyilatkozott: „Válogatottunk nehezen szokta mega pálya talaját. A II. félidőben már határozottan jobban játszott együttesünk, mint a francia csapat és kétségtelenül felülkerekedett. Az utolsó 15 percben egészen kitűnő játékot nyújtott válogatottunk és több góllal is legyőzhettük volna a franciákat.” Hozzátette: „Még mindig eléggé hullámzó volt válogatottunk teljesítménye.” A Reims edzője, a francia válogató bizottság egyik tagja, Albert Batteux így látta: „Ezen a mérkőzésen a magyar válogatott erősebbnek bizonyult. A mieink lelkesen küzdöttek, ez azonban kevés volt vendégeinkkel szemben. Nekem különösen Bozsik és Sándor jó játéka, valamint Kocsis látványos gólja tetszett.” Gabriel Hanot a l’Équipe-ben arról írt, a nézőknek lehetett hiányérzetük: „A párizsi közönség a Wembley varázslóit szerette volna látni, azokat, akik 6:3-ra lehengerelték az angolokat. Most csalódott volt, mert csak egy erős csapatot látott, amely a colombes-i stadionban megverte Franciaországot.” 

A Kocsist fogó Jacques Marcel viszont áradozott: „Sohasem játszottam még ilyen erős csapat ellen. A magyarok csatárjátékát hallatlan ötletgazdagság jellemzi. Játékostársaim mind azt mondják, szerencsésen úsztuk meg a dolgot…” A l’Équipe kritikus, egyben önkritikus hangot ütött meg: „A régi nagyság maradványainak és Kocsis utolsó pillanatban elért góljának köszönhette a magyar csapat a különösebb egyéniségek nélküli, de lelkesen játszó francia együttes felett aratott győzelmét.”

Akkor még csak nem is sejtettük, hogy az Aranycsapatnak már csak egy mérkőzése van hátra…