Népsport: rózsaszín lapokra nyomott legenda

A milánói sportközegből kinövő lap 130 éve, 1896. április 3-án indult útjára, a modern kori olimpiai mozgalom születésének pillanatában, és azóta megszakítás nélkül megjelenik, miközben körülötte impériumok, rendszerek, sajtómodellek omlottak össze és épültek újjá. 

Kezdetben senki sem sejthette, hogy a néhány oldalnyi, főként kerékpároshíreket közlő újságból idővel az olasz sportélet központi idegrendszere, egyik legfontosabb kulturális szimbóluma lesz. Két, a modern sportkultúra iránt lelkesedő újságíró, Eliso Rivera és Eugenio Camillo Costamagna úgy döntött, hogy Milánóban – az iparosodó, polgárosodó Olaszország egyik központjában – olyan lapot hoz létre, amely nem szorítkozik egyetlen sportágra, hanem átfogó képet ad az új jelenségről, amely akkoriban egész Európát lázban tartotta. A La Gazzetta dello Sport két már létező, sportcentrikus hetilap, az Il Ciclista és a La Tripletta összeolvadásából született: az előbbi a kerékpársport szűkebb közegéhez szóló orgánum volt, az utóbbi a sportélet tágabb világának tudósítója. Az új lap deklarált célja az volt, hogy a francia mintákat – Le Vélo, Paris-Vélo – követve, de az olasz közönségre szabva a sport minden ágáról naprakész hírt adjon az atlétikától a lóversenyig, a vadászattól a kerékpárig. 

Nem véletlen, hogy az első számot éppen a modern olimpiák athéni megnyitója (1896. április 6.) elé időzítették. A Gazzetta már a kezdetektől részletesen tudósított az játékokról, ezzel egyszerre jelezve ambícióját és nemzetközi nyitottságát. A lap kezdetben mindössze négyoldalas volt, mintegy húszezer példányban jelent meg, és „filléres” áron jutott el az olvasókhoz – ám ez a húszezer példány a maga korában már a sport iránt érdeklődő, városi középosztály jelentős részét lefedte. A szerkesztőség hamar megfogalmazta ars poeticáját is: nem kívánt beérni a lassan csordogáló, másodkézből származó hírekkel, hanem közvetlenül az események után, részletes beszámolókkal akarta ellátni a közönséget. Ez a törekvés – a gyors, „élő” sporttudósítás igénye – a mai napig a Gazzetta egyik fő identitáseleme. 

A lap kapcsán az olvasó szinte automatikusan a rózsaszín papírra gondol. Pedig eleinte nem rózsaszín volt. A 19. század utolsó éveiben a sportlapok Európa-szerte kísérleteztek különféle papírszínekkel: részben a nyomdai költségek, részben a könnyebb azonosíthatóság miatt. A Gazzettát kezdetben világoszöld papírra nyomták, majd rövid időszakokra sárga és fehér változatot is kipróbáltak. A fehér papír alig egy hónapig maradt, a szerkesztőség ugyanis felismerte, hogy vizuális megkülönböztető jel nélkül könnyen elveszik a lappiacon. 1898 végén ezért radikális lépésre szánták el magukat: 1899. január 2-án jelent meg a La Gazzetta dello Sport első rózsaszín száma. A rózsaszín a 20. század elején még egyáltalán nem hordozta a mai, olykor gúnyos, olykor játékos jelentésrétegeket: inkább elegáns, könnyen felismerhető, a szemnek kellemes tónusnak számított. A döntés mégis korszakformálóvá vált. A „rózsaszín újság” rövidesen a milánói bárok, dohányboltok, vasútállomások elengedhetetlen kelléke lett. A színhez identitás kapcsolódott: amikor 1909-ben a Gazzetta megalapította a Giro d’Italiát (amelyről nem csupán beszámolt, hanem maga is szervezett, szabályokat alakított, útvonalat rajzolt, legendákat gyártott), természetes volt, hogy az összetett verseny éllovasát megkülönböztető trikó is rózsaszín legyen – innen ered a legendás maglia rosa, a Giro rózsaszín trikója, amelynek közvetlen „ihletője” a lap papírjának színe. 

Hosszú évtizedek óta már persze a labdarúgás uralja az újságot, de tematikailag a Gazzetta az első évtizedeiben nem futballközpontú volt. A kerékpársport mellett az atlétika, a motorsport, a lóverseny, a vadászat és a horgászat kapott jelentős teret. A futball a századfordulón még friss, „importált” játék volt, amely igazán csak az 1910-es, 1920-as években kezdte meghódítani a tömegeket. A Gazzetta azonban már ekkor is érzékenyen reagált az olvasói érdeklődésre. 1896 végén például – alig az alapítás után – folytatásos sportregény közlésébe fogott, hogy az eseményszegény időszakokban is fenntartsa a figyelmet; ez is jól mutatja, mennyire kereste a lap a narratív, történetmesélő formát a puszta eredményközlés mellett. 

A lap történetének kikerülhetetlen fejezete a fasizmus korszaka. A Mussolini-rezsim felismerte, hogy a sport – különösen a tömegsportok – kiváló eszközt jelent a nemzeti büszkeség, a katonai erények civil formában történő kultusza és a „fasiszta új ember” ideáljának terjesztésésében. Ennek megfelelően a sportvilágot – szövetségeket, egyesületeket, klubokat – és a sportsajtót egyaránt igyekezett a pártállam ellenőrzése alá vonni. A Gazzetta sem maradt érintetlen: a kiadói vállalat igazgatótanácsába Benito Mussolini testvérét, Arnaldót is beültették, ezzel intézményes, formális csatornát teremtve a politikai befolyásgyakorlásra. A lap nem vált pártorganummá a szó szoros értelmében, de hangütésében, prioritásaiban igazodott a rezsim sportpolitikájához: a sikereket heroizálta, az olasz sportolókat a fasiszta erények megtestesítőiként mutatta be, miközben a kudarcokat háttérbe szorította vagy relativizálta. Ez különösen az 1934-es, hazai rendezésű világbajnokság idején jelent meg látványosan. A futball ekkorra vált a rezsim számára is stratégiai fontosságú tömegsporttá. A válogatott sikerei – a két világbajnoki cím – nem pusztán sportdiadalnak, hanem a „fasiszta Itália” felsőbbrendűségének bizonyítékaként jelentek meg a rezsim propagandájában. 

A fasizmus bukása és a háború utáni évek természetesen a Gazzetta történetében is fordulópontot jelentettek. A lapnak újra kellett definiálnia saját viszonyát az olasz futballhoz, válogatotthoz, sporthőseihez, de a rózsaszín újság a demokrácia újjászülető nyilvánosságában is megtalálta a helyét: egyszerre vállalt szerepet a futball új hőseinek – a Grande Torino, az 1960-as évek milánói és torinói aranycsapatai, majd később Maradona Napolija – mítoszteremtésében, és töltötte be azt a mindennapi funkciót, hogy reggelente a kávé mellé elhozza az előző nap sporttörténéseit. 
A 20. század folyamán a lap kiadói háttere többször átalakult, miközben szerkesztőségi központja mindvégig Milánó maradt. A hetvenes évekre a Gazzettát a Nuove Edizioni Sportive (N.E.S.) adta ki, amelynek részvényei a Fiat érdekkörébe kerültek. A nagy fordulat 1976-ban jött el, amikor a Rizzoli–Corriere della Sera csoport – az akkoriban egyik legmeghatározóbb olasz sajtóholding – átvette az irányítást. Egy évvel később a Gazzetta szerkesztősége fizikailag is beköltözött a Corriere della Sera épületébe, ezzel beágyazódott abba a médiabirodalomba, amelyből később RCS MediaGroup néven önálló konglomerátum lett. 

Az olvasói szokások változására reagálva a lap 2008-ig klasszikus nagy formátumban jelent meg, majd átállt tabloid méretre. A formátumváltás egyrészt praktikus – könnyebb a metrón, bárban, stadionban olvasni – másrészt jelképes gesztus is volt: a sportfogyasztás tempója felgyorsult, a hírverseny élesedett, a Gazzetta pedig a modern, kompakt, de vizuálisan továbbra is erős napilap modelljéhez igazodott. A 21. század elején a napi átlagpéldányszáma még mindig bőven négyszázezer felett mozgott, hétfőnként – a hétvégi Serie A-forduló után – pedig különösen magas eladásokat produkált, ami többmilliós valós olvasótábort jelentett. 

Noha a nyomtatott újságok példányszámai Olaszországban is vészesen csökkennek, a La Gazzetta dello Sport még mindig intézmény. A 21. században online felületével, multimedialitásával, saját rendezvényeivel, mellékleteivel és márkakiterjesztéseivel gyakorlatilag külön világot épített maga köré. A rózsaszín lap továbbra is az olasz sportkultúra legszilárdabb szimbólumai közé tartozik, amely 130 éve ugyanazon a néven, ugyanazon a papíron szól az olvasóihoz.