Magyar Bundesliga-rangadó, az év meccse

„Hol van már a tavalyi ősz?" – tűnődtek 2004 márciusában Stuttgartban, ahol a város büszkesége abban a reményben látta vendégül a 26. fordulóban a Werdert, hogy valamit, legalább néhány pillanatot fel tud majd idézni az októberi Bremen–VfB mérkőzésből. A vendégeknek ugyanis jó néhány remek momentumuk volt akkor, aminek eredményeképp megverték idegenben a „muzsikusokat".

Akik viszont azóta sokkal, de sokkal jobban muzsikáltak, mint ők. Az említett, 9. körben aratott 3–1-es sváb sikert követően még a Stuttgart állt előrébb a táblázaton – 21 ponttal, 12–1-es gólkülönbséggel a második helyet foglalta el veretlenül, míg Thomas Schaaf együttese 19 ponttal a negyedik pozícióban tanyázott –, később viszont már a brémaiak mutatták a hátukat. És nemcsak a piros-fehéreknek, hanem az egész mezőnynek!

A Werder fölénye több mint tekintélyesnek volt mondható: 11 ponttal maradt le tőle ekkor a második Bayern, illetve tizennéggyel a harmadik VfB. Világosan látszott, hogy ha nem jön közbe semmi rendkívüli, ha nem üt be a ménkű, az idény végén a zöld-fehérek emelhetik magasba a salátástálat.

„Tudjuk, hogy már csak matematikai esélyünk van a bajnoki cím megszerzésére, mindazonáltal nem adjuk fel a harcot. Meg akarjuk nehezíteni a brémaiak dolgát, s első lépésként megverjük most őket. Miért ne sikerülhetne ismét?" – dőltek az ellenérdekelt stuttgarti középpályásból, Silvio Meissnerből az optimista szavak.

Felix Magath, a gárda neves edzője ennél valamivel reálisabban látta a helyzetet, ő már az előző hét végi játéknap után gratulált a Hansa-városiaknak a bajnoki cím korai elnyeréséhez. „Egy hete még azt mondtam, miénk lehet a végső elsőség, a Köln elleni kettő kettővel azonban minden reményünk odaveszett. Legfeljebb csak izgalmassá tehetjük ezt az idényt..." – fogalmazott akkor a szakvezető.

A szemüveges mester egyedül Andreas Hinkelre nem számíthatott ezúttal az alapcsapatából (a szalagszakadást szenvedő hátvédet ismét Boris Zivkovic helyettesítette a hátsó alakzatban), így együttesét csaknem a legerősebb összeállításban küldhette pályára.

A mi Szabics Imrénknek az ősszel még megingathatatlan helye volt a kezdő tizenegyben – Brémában például ő szerezte a mérkőzés első gólját –, ám utána vele is nagyot fordult a világ, szép csendben a kispadra szorult. Történetünk napjáig ötször lépett pályára a tavasszal, de egy meccset sem játszott végig, négyszer le-, egyszer – a megelőző héten, három kihagyott 90 percet követően – meg becserélték.

Most is ez utóbbi várt rá, miközben az ellenfélnél Lisztes Krisztiánnak biztos helye volt a középpályássorban. „Győzelmet" – válaszolta ő tömören az NS-nek arra a kérdésére, hogy mire számít a 2004. március 28-i találkozón.

A végeredmény felől megoszlottak a vélemények, az azonban biztos, hogy csúcsrangadót remélt mindenki – és az is lett belőle! Az összecsapás minden igényt kielégítő futballt, nyolc gólt és rengeteg izgalmat hozott, no meg egy, a Werder mellett a Bayern Münchennek, valamint a Leverkusennek is tetsző döntetlent.

A zöld-fehérek tudniillik továbbra is megnyugtató, kilencpontos előnnyel vezettek a bajorok előtt, akik közben meglógtak egy picit a VfB-től, míg a gyógyszergyáriak újfent látótávolságon belülre kerültek a BL-selejtezőt érő harmadik helyhez.

Az első félidő hosszú ideig szinte csak Marcelo Bordonról szólt. Ő a megbízható védőmunkájáról volt híres, ehhez képest ezúttal a rivális kapuja előtt jeleskedett, a sajátja előtt pedig bakizott...

Az idény során korábban eredménytelen brazil a 3. percben villant először, midőn Heiko Gerber szögletét követően fejjel megszerezte a vezetést a hazaiaknak. Az egyenlítést érő gólban is maximálisan benne volt, hiszen ha a 13. percben nem csúszik el Aílton passzánál, alighanem könnyedén felszabadít, így viszont kénytelen volt végignézni, amint Ivan Klasnic a hálóba passzol.

De hogy javítsa a hibáját, a 24. percben szabadrúgásból a kapuba bombázott – az ott álló Andreas Reinke, valamint a sorfalban elforduló Paul Stalteri lelkiismerete sem lehetett éppen tiszta –, vagyis megint vigadhatott a 48 ezer szurkoló többsége.

A vendégek röviddel ezután újra egalizálhattak volna, csakhogy Lisztes lövése kevéssel elzúgott a kapufa mellett, ezért a listavezetőnek a 35. percig kellett küszködnie a rövid távú céljáért. Akkor Aílton indította a leshatárról meglógó Klasnicot, aki kisebb vágta után mattolta Timo Hildebrandot.

Nyolc perc elteltével pedig ízelítőt kaptunk abból, hogy a brazil csatár az előkészítésen kívül a befejezésben is magas szintű, gólkirályjelölthöz méltó produkcióra képes. A vele futópárbajra kényszerülő Zivkovicnak labda nélkül sem volt sansza, miként a lövéssel szemben Hildebrandnak sem. Aílton már csak azért is igyekezett bizonyítani, mert a Stuttgart kispadján ülő Magath anno, még brémai trénerként kis híján hazaküldte őt Dél-Amerikába...

A 2004-es év meccse címre jó eséllyel pályázó ütközet második félideje az elsőhöz hasonlóan Bordon-mágiával indult: a brazil ezúttal bő 30 méterről bombázott kapura egy szabadrúgást (amely előtt Lisztes is segített Alekszandr Hlebnek elesni...), míg Reinke már-már tátott szájjal bámulta, amint a labda a hálóba vágódik. Bordon kilenc év, azaz a mönchengladbachi Thomas Kastenmaier után az első védő lett, aki mesterhármast jegyzett a Bundesligában!

De hol volt még a vége! Percekkel később Johan Micoud vette be a stuttgarti hálót, ám a lövés előtt kézzel tette maga elé a labdát, Herbert Fandel pedig sípolt... Ezután Valérien Ismaël és Bordon vívott egymással szabadrúgáslövő-párharcot – egyaránt kevésen múlt a siker –, majd jött az újabb gólpárbaj.

Most a VfB nyitott (Hakan Yakin passzából a még a kapust is kicselező Marco Streller volt eredményes), a Werder pedig válaszolt (Micoud emelését közvetlen közelről kiütötte Hildebrand, a labda azonban Aílton elé pattant, aki nem hibázott).

A finisre még jutott egy piros lap (a brémai Christian Schulz kapta), néhány csere (többek között egy Lisztes, Pekka Lagerblom és egy Gerber, Szabics váltás – négy percen múlt, hogy a két magyar elkerülte egymást...), a gólok azonban addigra már elfogytak. A 4–4-gyel ugyan csökkent valamelyest a Werder előnye a Bayernnel szemben, de az ikszre egy szavuk sem lehetett az északiaknak – és a szezon végén meg is markolhatták majd a salátástálat.

Na de vissza március végéhez, amikor a rangadó után mindkét magyar játékos jó érzésekkel szólt az eredményről, igaz, mindkettőjüknek volt némi hiányérzete. „Mi csak kapkodtuk a fejünket, mi történik körülöttünk. Itt gól, ott gól, itt helyzet, ott helyzet... – mondta a stuttgarti Szabics Imre. – Az az igazság, hogy az első félidőben nulla nullánál és egy nullánál voltak lehetőségeink, azokat ki kellett volna használnunk, akkor talán más a vége.

A hajrában emberelőnyben mindent megpróbáltunk, engem is becserélt Magath edző, három csatárral támadtunk, ám nem tudtuk kicsikarni a győzelmet. Nagyon jó csapat a Werder, és ha már nekünk nincs sanszunk az aranyra, kívánom, hogy a zöld-fehérek nyerjék meg, így legalább magyar bajnoka is lenne a ligának."

„Elégedettek lehetünk, hiszen Wolfsburgban és Stuttgartban összesen négy pontot szereztünk – vette át a szót Lisztes Krisztián. – Nyerhettünk volna, de ugyanígy benne volt az ellenkezője is, így igazságos a döntetlen. Örülök, hogy kiszolgáltuk a szurkolókat; Magyarországról is voltak itt néhányan, azt hiszem, jól választottak!"

Ami a meccs hősét illeti, azon az estén nem egészen egy óra alatt eldőlt, hogy Marcelo Bordon egy tekintetben már mindenképp profipályafutása legjobb idényét zárja, történjék bármi is a hátralévő időszakban. Hirtelen ugyanis nulláról háromra növelte az évadbeli góljai számát, ami bizony karriercsúcs-beállítás volt. 1994 óta mindössze egyszer, a 2001–2002-es szezonban jutott el három találatig, igaz, akkor szépen elosztotta a termést, szemben a Werder elleni dömpingjével.

A Stuttgart egyik oszlopára mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy gólveszélyes, hiszen hiába játszott addigra már több mint 200 élvonalbeli meccset a Sao Paulóban, illetve a VfB-ben, a tízgólos „összesített" küszöböt csak nyolc esztendeje sikerült átlépnie.

Egyesek szerint most lett meg a jutalma annak, hogy Bordon rendszeresen gyakorolta a becslések szerint 120 kilométer/órás sebességgel zúgó szabadrúgásokat. „Azért nem vagyok teljesen őrült, hogy naponta lövöldözzek, mert akkor tönkretenném magam. Heti két-három alkalom a penzum: amit ennyi idő alatt nem lehet elsajátítani, azt bármennyi gyakorlással is lehetetlen" – árult el néhány kulisszatitkot a bekk, akinek edzéshatékonyságáról Reinke, a Werder kapusa is tudott mesélni, tekintettel a két, pontrúgásból beszedett gólra...

A brazil védő eredményessége másoknak is szemet szúrt, a kettőt vágó Aílton például afelől tudakozódott, mit fogyasztott a bekk a találkozó előtt. „Kérdezte, mit ettem, talán valami csodaszert, és neki is használna. Nem tudtam mit mondani, csak annyit: nem ettem, imádkoztam" – mesélte a párbeszédről a hátvéd, aki három héttel később az Eintracht hálóját is bevette egyszer.

Ha esetleg a honfitárs nem hitte volna el a magyarázatot, nemsokára személyesen is meggyőződhetett annak valóságtartalmáról, mivel a nyártól egy csapatban folytatták a pályafutásukat – el lehet képzelni, mennyire dörzsölte a kezét Rudi Assauer, a Schalke menedzsere, amint látta, hogy leendő alkalmazottai összesen ötször találtak be egyetlen fontos mérkőzésen...

Az akkor 28 éves Bordonnak amúgy eredetileg talán esze ágában sem volt váltani, ha a Stuttgart megfelelő hozzáállást tanúsít a szerződéshosszabbítása ügyében. Csakhogy a svábok sokkal inkább forszírozták Hinkel és Kuranyi maradását, a védő pedig egyre jobban besokallt.

Már nem hatott rá az évi 1.5 millió eurós fizetés meg a biztos csapattagság, ehelyett elsősorban a büszkeség hajtotta. Megvált a tanácsadójától, fenyegetőzött a klubcserével, Assauer pedig ráérzett a lehetőségre és lecsapott rá.

A szurkolókat nem foglalkoztatta túlságosan a kötélhúzás, ők továbbra is az egyik kedvencüknek tekintették a játékost – talán azért, mert a nyilvánosság előtt egyetlen pillanatig sem foglalkozott a klubcserével. A VfB pedig nem akarta ugyan őt 2005 nyara előtt elengedni, de aztán meg lehetett győzni a klubot...

Marcelo Bordon tehát még hat évet lehúzott a gelsenkirchenieknél is, és bár az egész gárdával együtt roppant peches volt – a Bundesligában háromszor, a Német és a Ligakupában egy-egy alkalommal kellett beérnie a roppant frusztráló második hellyel (egyedül a 2005-ös Ligakupa-siker jött össze) –, azért a gólátlaga még nőtt is kicsit (az utolsó szezonjáig), és így is jóval többet ért el, mint előtte Stuttgartban, ahol összesen egy ezüstöt tehetett a vitrinbe öt esztendő alatt.

Ráadásul 2004 első felében tényleg belekóstolhatott mindenféle jóba (a sikerekkel kecsegtető új szerződésen túl is), hiszen áprilisban bemutatkozhatott a brazil válogatottban – mégpedig éppen ellenünk, csereként a 4–1-es vendéggyőzelemmel záruló Puskás-stadionbeli meccsen –, és bár soha többé nem lépett pályára a selecaóban, azon a nyáron tagja volt a Copa Américát nyerő keretnek, azaz neki is járt az arany.

Visszatérve a magyarokra: a 4–4-eshez hasonló szintű találkozók még manapság is előfordulnak a német első osztályban, olyasmi azonban már nemigen – s ezzel semmiképp sem akarnánk csökkenteni Szalai Ádám mainzi, vagy Hajnal Tamás eddigi németországi érdemeit –, hogy ugyanazon a hétvégén egyik honfitársunk gólt lő (Lőw Zsolt Cottbusban), másik kettő kipróbált alapemberként játszik a klubjában (Király Gábor és Dárdai Pál az akkor épp gyengélkedő Herthánál), míg egy további „duónk" dobogós együttesek színeiben vív látványos csúcsmeccset.