Kovács Ferenc még topligás edzőnk volt

– Mit szól Erwin Koeman kinevezéséhez?
– A magyar futball sajnos olyan rossz állapotban van, hogy nem a szövetségi kapitány személyén múlik a válogatott eredményessége – mondta Kovács Ferenc az NS 2008. április 27-i interjújában. – Magyar emberként persze kötelességem szurkolni neki, hogy sikeres legyen.

– Miért van az, hogy szövetségi kapitányként alig emlékezhetünk Kovács Ferencre, az elmúlt évtizedek egyik legelismertebb magyar edzőjére?
– Miután engem négyéves szerződéssel kineveztek Baróti Lajos lemondása után, hamarosan leváltották az OTSH és az MLSZ vezetőit. Eleve nem akartam vállalni, de kioktattak a káderképzésről, mondván, nem véletlenül lehettem évekig Baróti Lajos segítője. Halálra röhögtem magam a dumájukon, de el kellett vállalnom a posztot, mert azt mondták, különben nem edzősködhetek többé. Az új elnöknek, Szepesi Györgynek aztán egyből felajánlottam, hogy lemondok, de ő arra kért, hogy fél évig, amíg ő felméri a lehetőségeket, még csináljam. Így is lett. Játszottunk nyolc meccset, többek között olyan csapatokkal, mint az NSZK és a Szovjetunió, s általában becsülettel helytálltunk. Aztán lemondtam, majd olyasmi történt, amin sohasem tudtam túllépni. S bár hívtak különböző elnökök, többé nem vállaltam a válogatott irányítását, rendőri erőszak árán sem.

– Ennyire neheztelt az MLSZ-re?
– Ennyire. Hasonló volt a helyzet az MTK-nál, ahol egyszer csalódtam a vezetőkben. Azonnal felálltam, és soha többé nem tértem vissza, pedig nagyon sokszor hívtak. Csodálatos huszonhárom évet töltöttem ott, de amikor megtudtam, hogy a hátam mögött keresik az utódomat, miközben a szemembe mást mondtak, egyszer s mindenkorra befejeztem. Ilyen vagyok, van tartásom. Debrecenből is azonnal eljöttem, amint megtudtam, hogy bundázott a csapat. És még nekem akartak fegyelmit adni a sportvezetők...

– Az MTK-nál világklasszisokkal játszhatott együtt a magyar futball aranyéveiben. De miként lett labdarúgó, a kékek játékosa?
– Hosszú história ez, most csak annyit, hogy a háború után a barátaimmal megnyertünk egy úgynevezett mezítlábas bajnokságot, miután a döntőben legyőztük a nyolcas számú cserkészcsapatot, akkor hívtak el az MTK-hoz, tizennégy évesen. Sokakat kiemeltek akkor a nagycsapatok, nálam sokkal ügyesebbeket is, a kitartásnak és szorgalomnak köszönhetően mégis én vittem közülük a legtöbbre. A mezítlábas bajnokság fődíjaként nyertünk egy garnitúra szerelést. Igaz, csak mezt, nadrágot, labdát kaptunk. Talán nem hiszi el, de saját cipőnk még az MTK-nál sem lett.

– Aztán alig tíz év múlva már mint rutinos, válogatott játékos egy mesebeli kék Opel Olympia kabrióval tért haza az MTK ötvenhatos nyugati túrájáról...
– Meg a Manchester United szerződésével a zsebemben... Amikor ellenük győztünk Angliában, a mezőny legjobbja voltam. Azonnal szerződést ajánlottak, és azt is elfogadták, hogy mielőtt csatlakozom hozzájuk, még végigjátszhatom az MTK-túra meccseit, és hazajöhetek elbúcsúzni meg odaadni a családomnak a pénzt, amelyet kint kerestem a hazai háborús viszonyok miatt szerveződött nyugati turnén. Csakhogy itthon a menyasszonyom várt, és ő kijelentette, hogy nem akarja itt hagyni a családját és a hazáját. Én meg őt nem akartam itt hagyni, és maradtunk. Pedig még Pestre is utánam jött a Manchester United, hamis útlevelet készíttettek nekem, és ügynököket küldtek, hogy tartsak velük. Nemet mondtam.

– Egy évvel később lezuhant a Manchester United csapatát szállító repülőgép...
– Ahogy mondja. Az akkori menyasszonyommal viszont ötvenegy esztendeje élünk boldog házasságban.

– Dolgozott a tizenkét év szünet után újra vébérésztvevő magyar válogatottal. Ön hogyan élte meg a hetvennyolcas világbajnokságot?
– Vezetői hibák sora vezetett a kieséshez. Az eredeti felkészülési tervünk meghiúsult, helyette az adidas németországi edzőbázisán készültünk. A kezdetleges műfüvön megsérült Várady Béla, továbbá a játékosok teherautószámra küldték haza a cégtől kapott ajándékokat, és előszeretettel fogyasztották a dugig telt frizsiderekből a szeszesitalokat. Nem úgy tűnt, hogy a világbajnokságra koncentrál a csapat. Aztán hiba volt a vébére ki sem jutott angolokkal játszani az utolsó felkészülési meccset és jól megégni Londonban, súlyos lélektani problémákat okozva magunknak, miközben egyes játékosok menyasszonyát kiengedték a csapathoz, s ők tetézték a bajt azzal, hogy áruházi lopásba keveredtek, amit felkapott a sajtó. Aztán...

– Aztán?
– A mieink olvasták a lapokban, hogy ki hány százezer dollárt kapott a kijutásért, miközben a magyarok semmit sem kaptak, pedig előzőleg valutában ígérték a prémiumot. Kutas István, az MLSZ elnöke nem engedte felvenni az adidas által felajánlott fejenként ötezer dollárt sem, mondván, ilyesmit nem fogadhatunk el, mert az törvénytelen, később felvetődött a gyanú, hogy ő tette el a játékosoknak szánt pénzt. A futballisták meg akarták verni...

– Önök mennyi prémiumot kaptak annak idején a KEK-döntőért?
– Azt hiszem, nyolcszáz forintot.

– És a Videotonnál az UEFA-kupa-döntőért?
– Azt mondtam Papp István vezérigazgatónak, hogy az első forduló után, ha továbbjutunk, kér a csapat kétszázezer forintot, a második forduló után négyszázat, és így tovább. A döntőbe jutás már egymilliót ért. Horribilis pénz volt az akkor. Azt mondták, óriási ez az igény. Mondtam, hogy a játékosaimtól is óriási munkát igénylek, a pénzt ráadásul mindig csak utólag kell fizetniük, ha már továbbjutottunk. Megértették, hogy van ekkora reklámértéke annak, ha a csapat jól szerepel a Videoton feliratú mezben. És jól szerepeltünk, a játékosok elképesztően elszántan és egységesen dolgozták végig a sorozatot. Eljutottunk a döntőig, ki kellett fizetniük az egymilliót. Aztán évekig a jegyeladásokból fizették a prémiumot, annyian akarták látni a meccseinket.

– Ez akkor „nyugati szemléletnek" számított. Ötvenhétben végül nem disszidált. Később sem akart külföldön dolgozni?
– De, és dolgoztam is a Las Palmasnál. Ám csak egy évre engedtek ki, hiába volt kétéves szerződésem. Az volt a szöveg, hogy szüksége van rám a magyar futballnak. A kint kapott juttatásaim nagy részét pedig be kellett itthon fizetnem „olimpiai hozzájárulás" címén... (Itt kell megjegyeznünk, hogy Bölöni László néhány éve szép sikereket ért el a francia élvonalban, ő azonban a román futballból „nőtte ki" magát, miközben az utóbbi negyed században itthonról sajnos senki sem csatlakozott az erdélyi szakemberhez, és követte Kovács Ferencet, leszámítva a mindössze egyetlen évvel utána a Las Palmasnál ténykedő Dunai Antalt – a szerk.)

– Hogyan szállt ki végül is a labdarúgásból?
– Amikor kilencvenkettőben kikaptunk Izlandtól, és hallottam, hogy Újpesten a játékosaim ezen nevetgélnek kárörvendve az öltözőben, különösen azok, akik kimaradtak akkor a válogatott keretből, megpattant bennem valami. Lehordtam őket, és bár addig sohasem fogtam föl munkának a futballt, akármilyen keményen dolgoztam is nap mint nap játékosként vagy edzőként, attól kezdve úgy éreztem, dolgozni járok... Hamarosan nyugdíjba mentem, és hátat fordítottam a sportágnak. Az is nekem. Pedig azt hiszem, szakkommentátorkodni talán még tudtam volna...

– Lesz még valaha sikeres a magyar foci?
– Azt én már nem érem meg... A jó terápiához előbb jó diagnózis kellene, de úgy gondolom, máig nem állítottuk fel a helyes kórképet. Olyan erős persze már sohasem lesz a magyar futball, mint játékoskoromban, viszont a svédek, a dánok, a hollandok szintjére eljuthatunk, ha normálisan csináljuk a dolgokat.

– Ki volt a legjobb labdarúgó, aki ellen futballozott?
– Akivel egy csapatban szerepeltem, azok közül Hidegkuti Nándor, de a legjobb, aki ellen játszottam, Puskás Ferenc, akit sokszor nekem kellett volna semlegesítenem az MTK–Honvéd meccseken. Láttam Pelét, Cruyffot, Maradonát, Eusébiót, Ronaldót, ám Puskás Ferenchez egyikük sem fogható...