„Nekünk kissé hiányzott a jégtáncból a tánc” – Regőczy Krisztina és Sallay András értékelt az olimpiai jégtáncdöntő után

Érdemes azzal kezdenünk, hogy látványos, érzelmekkel teli jégtáncversenynek adott otthont a 2026-os milánói–cortinai téli olimpia, ahol egymást követték a művészi és technikailag kiemelkedő produkciók. Az est végén a francia Laurence Fournier Beaudry és Guillaume Cizeron párosa történelmi sikert aratott: első közös szezonjukban rögtön olimpiai aranyérmet nyertek. A francia kettős „The Whale” című zenére bemutatott szabadprogramja szinte megbabonázta a milánói jégcsarnok telt házas közönségét. A páros férfitagja, Cizeron számára ez ráadásul sosem látott történelmi siker: a 2022-es olimpiai bajnoki cím után, amelyet Gabriella Papadakisszal nyert, ő lett az első jégtáncos, aki egymást követő olimpiákon két különböző partnerrel is aranyérmet tudott szerezni.
A háromszoros világbajnok amerikai páros, Madison Chock és Evan Bates komoly kihívást jelentett a franciáknak. A „Paint It Black” zenéjére előadott flamenco programjuk szenvedélyes, precíz és technikailag kifinomult volt; minden mozdulatuk magabiztosságot és eleganciát sugárzott, csalódottságukat mégis nehezen leplezték, mivel ezüstérem jutott nekik, és nem ezért jöttek Milánóba.
A bronzérmet a kanadai Piper Gilles és Paul Poirier párosa szerezte meg, ők a „Vincent” című zenére korcsolyáztak.
A jégtáncdöntőket követően kértük fel értékelésre hazánk egyetlen jégtáncvilágbajnok-párosát, az 1980-as Lake Placid-i olimpia ezüstérmeseit, hogy egymástól függetlenül értékeljék a látottakat.

Mennyire volt elégedett a jégtáncdöntő szakmai színvonalával, szórakoztató és sportértékével, valamint a végeredménnyel?
Regőczy Krisztina: A jégtáncban a pontozásos rendszer átalakítását követően óriási technikai fejlődésen ment keresztül a szakág. Lenyűgözően magabiztos korcsolyázásnak lehettünk szemtanúi mindegyik jégtánckettős részéről. Bár minden versenyző igyekezett művészien előadni és formába önteni kűrjét, számomra egy kicsit egysíkúnak tűntek a programok, hiányoltam a jégtánc sava-borsát, az igazi táncot.
Sallay András: A már több, mint egy évtizede bevezetett új szabályozás, ami a kűrben előír különböző kötelező elemeket mostanra alakult olyanná, hogy a korábban tánczenére készített koreográfiák nem töredeznek szakaszokra. Ezt azért mondom, mert sokáig a választott, kifejezetten „táncos" zenékre szerkesztett összeállítások indultak egy jellegzetes tánccal, majd hirtelen megálltak, belerakták az előírt elemeket és utána táncoltak tovább – és így tovább. Ez mára átalakult, egy kötelező elemeket magába foglaló koreográfia készül, és ehhez előzetesen választanak egy olyan zenét, amely a folyamatosságot lehetővé teszi. Ez egy új jégtáncelőadási stílust eredményez, amely nagyon érdekes tud lenni. Ami jól látható, az a magas szintű technikai tudás, amit mondjuk a top 6-8 páros bemutat – akiket láttam is. A koreográfiákat előadók az előírások miatt egyéni produkciókra kötelezettek, ami az egyéni képességekről mesél. A bírók nyilván ennek alapján könnyebben tudnak dönteni. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nekem hiányzott a modern vagy klasszikus – de tánc.
Mennyiben tekinthető szakmai csodának, amit a jégtáncdöntőben láthattunk, vagyis, hogy a pekingi olimpia győztes párjának férfi tagja, Guillaume Cizeron alig egy évnyi Laurence Fournier Beaudry-val történő közös korcsolyázás után újra olimpiai bajnok lett?
Regőczy Krisztina: Valóban fantasztikus teljesítmény és kimondhatatlanul sok, intenzív munka áll e gyönyörű eredmény mögött. Segítségükre volt, hogy mind a ketten nagyszerű korcsolyázók hasonló technikai tudással, valamint, hogy évek óta ugyanazon edzőkkel dolgoztak, így a stílus, mozgásvilág összecsiszolása, egy „új” jégtánckettős egybegyúrása talán könnyebb volt.
Sallay András: Ez azt mutatja, hogy mind a ketten kiváló korcsolyázók, zseniálisan tudtak egymáshoz alkalmazkodni, láthatóan a mozgásukat, korcsolyázó képességeiket tudatosan közös stílussá alakították. Ehhez nagyon kell a másik szellemiségéhez való közös alkalmazkodás, a közös akarat és nyilván mindent megtettek azért, hogy ilyen rövid időn belül egy hibátlan, magas szintű technikai tudást igénylő stílust tudjanak kialakítani.

A jégtánc mindig a táncok lehető legtökéletesebb jégre adaptálásáról szólt, arról, melyik páros a legátütőbb és legprecízebb előadó is egyben. Ma elképesztő fizikalitás mutatkozik a táncosok produkcióiban. Izmos, szinte kigyúrt alkatú versenyzők alkotják a párosokat. Ebből a szempontból a mai jégtánc mennyire tetszik Önnek szakmai szemmel?
Regőczy Krisztina: Mindig is a táncos fiúk voltak a legcsinosabbak... Viccet félretéve, én is nagyon szívesen látnék több változatosságot és sokkal több táncot a jégtánckettősöktől. A mostani irányzat egy kicsit inkább a modern zene, a filmzene megtáncolása felé vitte el a szakágat, de ez így is van jól, mindig a fiatal generáció ízlésvilága irányít.
Sallay András: Az első válaszom utolsó mondata itt érvényes igazán! Hiányzik a tánc! A zenei stílus meghatározza az előadandó koreográfiát. Ez különböző kultúrákat fordított le a korcsolya nyelvére. Ez ma itt más. Kis túlzással a bemutatott kűrök zenéit egymás között akár fel lehetne cserélni – és működhetne. Eltűnt az a látható, táncművészi előadói szándék és a különböző stílusok igénye, amiből eredetileg a jégtánc kialakult. Nekem a francia páros tetszett a legjobban a stílusirányzaton belül. Igen, egy teljesen más jellegű beállítottság és technikai tudás kell a mai követelmények kielégítésére.








