Jászapáti Péter: „Nem húzzuk be fülünket-farkunkat”

– Dordrechti csodaként emlegettük már az elődöntőbe jutást is, ami meg azok után jött, vagyis a döntő és a milánói kvóta, csak fokozta a jókedvünket – ön hogyan élte meg érzelmileg-lelkileg ezeket a napokat?  
– Péntek éjjel nehezen aludtunk el mindannyian, akkor még leginkább az izgalom, a drukk miatt, hiszen ott visszajött az esély az olimpiai indulás megszerzésére – válaszolta Jászapáti Péter, az olimpiai férfiváltó egyik tagja. – A szombat meg… Nehezen találom azóta is a szavakat, lassacskán fogom fel, mit értünk el. 

– Mélyről indultak, például Tiborcz Dániel csípősérülés miatt majdnem egy évig nem korcsolyázhatott, még az is kérdés volt, egyáltalán visszatérhet-e, mellette rendre a női váltót említette mindenki lehetséges kvótaszerzőként: ezek után és mellett hogyan vágtak neki a szezonnak? 
– Vezetőedzőnk, Nicky Gooch azt mondta a szezon elején, hogy váltóban az éri el a jobb eredményt, aki kevesebbet hibázik. Végig hittünk magunkban, és sohasem adtuk fel, beleadtunk mindent, ezt az is mutatja, hogy bár háromszor nem jutottunk tovább a negyeddöntőből, de két alkalommal megnyertük a helyosztó futamot, és a körbeverések miatt ez pontszámban is nagyon jól jött nekünk. 

– A szezon elejénél maradva kikerülhetetlen nővére, Petra sérülése: testvérként és csapattársként hogyan élte meg, hogy ő megsérült és biztosan lemarad az olimpiáról?  
– Az első néhány nap nagyon rossz volt… A sérülése hozott változásokat, de ezek között az nem volt ott, hogy nem lesz olimpia februárban, vagyis vele is azt beszéltem meg, hogy meg lehet állni – mondjuk, egy pillanatra, sokkal többre nem, nekünk, a csapatnak menni kell tovább, és érte is megcsinálni. Előbb a kvalifikációt, aztán meg az olimpiát. Nekem sokat jelentett, hogy a két európai versenyen ott volt velünk, mindenkinek nagyon sokat segített a jelenléte, a támogatása. 

– A gdanski world tour-viadalon, vagyis a harmadik fordulóban csak centikkel maradtak le Dél-Korea és Hollandia mögött a negyeddöntőben, aztán a helyosztó futamban megverték Kanadát is: erőt adott az utolsó versenyre az érzés, hogy igenis fel tudjuk venni a harcot a legjobbakkal is?  
– A gdanski jég nagyon feküdt nekünk, idegesítő helyzet volt, hogy nem sikerült a negyeddöntő, de igen, erőt merítettünk belőle. Ebből táplálkoztunk Dordrechtben is, ott a negyeddöntős futam felében mi vezettünk – fel kellett ezt vállalnunk, hogy a végén legyen esélyünk a második helyre. Felvállaltuk: nem volt veszítenivalónk, csak nyerhettünk vele. Ugyanez volt a döntőben is: beálltunk előre, hátha hibára tudjuk kényszeríteni valamelyik váltót, mint az elődöntőben. Megbeszéltük, hogy nem húzzuk be fülünket-farkunkat.

– Kívülről úgy tűnik, a csapattagok jól megértik egymást. Belülről mindez hogyan fest? 
– Ugyanígy. A kvalifikáció elején tudtuk, váltóban van a legnagyobb esélyünk az olimpiai indulásra, úgyhogy a cél ugyanaz volt, és mindannyian beletettünk mindent – a pályán kívül is megvolt és megvan köztünk az összhang.

– Amikor biztossá vált az olimpiai kvóta, a boxban megjelent majdnem a teljes stáb, a csapattársak, az orvos és persze Nicky Gooch vezetőedző: utóbbi mit mondott önöknek a futam után? 
– Nem emlékszem… Arra igen, hogy mindannyiunkat megölelt, és amikor ránéztem, mintha könnycseppeket láttam volna a szemében.