A korábban másutt nem olvasható, a mai ifjú sportolók, szüleik és edzőik számára is megannyi tanulságos történettel szolgáló kötet szereplői közül ezúttal Ungvári Miklós, Dévai Boglárka és Marosi Ádám sztorijából közlünk részleteket.Ungvári Miklós, Dévai Boglárka és Marosi Ádám sztorijából közlünk részleteket.
A Ballai Attila, Bruckner Gábor, Gy. Szabó Csilla és Török László által jegyzett kötetről bővebb információk és megrendelés ITT.
A kis Miki büszkén az első serlegekkel
UNGVÁRI MIKLÓS
cselgáncsozó
A háromszoros Európa-bajnok, olimpiai ezüstérmes ceglédi dzsúdós egy újsághirdetés alapján jutott el a tatamiig.
„A motokrossz inkább álom volt. Imádtam a technikai sportokat, de az anyagiak miatt csak távolról. Édesapám egyik testvére Dániában él, gondoltam, neki biztosan van krosszmotorja, úgyhogy levélben megkérem, küldjön egyet. Nem jött össze, kerékpárt is elég későn sikerült szereznem. A bokszot apám miatt szerettem, ő is űzte, meg azért is, mert magyar sikersportág volt, Papp Lacival, Kokóval. De nem is nagyon adódott rá lehetőségem, és édesanyám attól félt, hogy szétverik a fejemet. Aztán egyszer olvastuk a Pest Megyei Hírlapban, hogy dzsúdótanfolyam indul Cegléden. Azt sem tudtuk igazán, mi az. De a távol-keleti küzdősportokról szóló filmek megragadtak, ismerősöknél, rokonoknál videókazettán néztem őket, és tulajdonképpen már jóval korábban képezni kezdtem magamat. A kenyeret is úgy ettem otthon, hogy a két karommal megtámasztottam magamat az ajtófélfán vagy két széken, és alattam közlekedtek a tesóim. Én még Görbe Nórára, Lindára is emlékszem, ahogy visítozott. Ezek után kilencévesen beléptem az első dzsúdóedzésre, és azt mondtam magamban, hú, itt vannak a Bruce Lee-k. Bíró Tamás irányításával indult az a bizonyos első tanfolyam, és ma is ő az edzőm.”
Boglárka már a kezdet kezdetén sem félt a „szeren”
DÉVAI BOGLÁRKA
tornász
Az ugrásban Európa-bajnok Boglárkának annak idején nemcsak a gyakorlatok precíz kivitelezésére, hanem a hasára is nagyon oda kellett figyelnie.
„A versenysúlyunkat mindig hozni kell, de kamaszként ez már nem ment olyan könnyen, mint korábban. Ezért is hullanak ki ebben az időszakban oly sokan a mezőnyből. Pedig én is nagyon szeretem a hasamat, de tudomásul vettem, hogy bizonyos dolgokról kénytelen vagyok lemondani. Mérlegelnem kellett, és nemcsak a szó valódi, hanem átvitt értelmében is. A célok, amelyeket magam elé tűztem, fontosabbak voltak egy-egy habos süteménynél. Erről ma már könnyen mesélek, de amikor tizenhat évesen a felnőttek közé léptem, nagyon nehezen viseltem a helyzetet. Azt hiszem, az volt a legnagyobb szerencsém, hogy megértettem, az edzőim valóban értem haragszanak, és nem ellenem. Mégis a mai napig ez az egyik legkényesebb pont. Mert a kritikát ezerszer jobban viselem, mint a fogyasztást.”
Ádám (jobbra) tízévesen, a Spartacus úszóreménységeivel
MAROSI ÁDÁM
öttusázó
A világ- és Európa-bajnok, olimpiai bronzérmes Ádámmal előfordult, hogy gyerekként sírva ment edzésre.
„Mit szépítsük, nem álltunk jól… Amikor később a társaimnak megmutattam azt a félkész házat, amelyben felnőttem, nem akartak hinni a szemüknek. A lépcsőnk soha nem készült el, az emeleti szobába létrán kellett felmászni. A szegénység persze az öltözködésemen is meglátszott, olyannyira, hogy előfordult, még az idegenek is cikiztek miatta az utcán. Egy gyerekben az ilyesmi lerakódik. Ha azt látja, hogy a másikat Mercedesszel hozzák edzésre, ő meg órákat tölt a napi utazással, vagy azt, hogy a másiknak új, márkás nadrágja van, neki meg lyukas. Nyaralni talán egyszer voltunk egy balatoni céges üdülőben, külföldön soha. Amikor elkezdtem vívni, egy éven át csak lábmunkázhattam, mert nem volt pénzünk megvenni a plasztront. Megesett, hogy ültem a metrón, és azon kaptam magam, hogy bőgök. A tehetetlenség érzése miatt kilátástalannak tűnt minden, pedig alapvetően vidám, sokat hülyéskedő gyerek voltam. Azt kérdezgettem magamban: meddig kell még szívnom?”
