„HA A HÁROM LEGNAGYOBB RIVÁLISUNKBÓL legalább kettőt legyőzünk, biztossá tehetjük helyünket az olimpián, de akkor sem dőlünk a kardunkba, ha nem sikerül, hiszen még lesz rá két lehetőségünk – mindkét forgatókönyvnek egyaránt vannak előnyei és hátrányai.”
A magyar női vízilabda-válogatott szövetségi kapitányától, Bíró Attilától idéztünk, aki a fukuokai világbajnokság előtt lapunk kérdésére a holland, a spanyol és az amerikai válogatottat emelte ki vetélytársként az olimpiai kvalifikációért zajló küzdelemben. Nos, az előbbi kettő döntőt játszhatott, vagyis kijutott Párizsba, míg a címvédő Egyesült Államokkal az ötödik helyért csatáztak a mieink. A rendes játékidő döntetlennel zárult, a szétlövésben az amerikaiak voltak pontosabbak, így négy győzelemmel és két vereséggel a hatodik helyen végeztünk.
Nem volt könnyű felállni a pofon után, ám a görögök elleni helyosztón megmutatta a csapat, hogy van tartása – no meg azt is, hogy van mire alapoznia a jövőben. Az emberelőnyös játékunk például hatékony volt a tornán, minden második fórunkból betaláltunk, amikor pedig sikerült lefordulnunk, többnyire gyors góllal zártuk le az akciót.
„A csoportban hoztuk a kötelezőt, aztán viszont elvesztettük a legfontosabb mérkőzést – a spanyolok elleni játékon tovább kell dolgoznunk, hogy legközelebb ne kerülhessünk hasonló helyzetbe – értékelt Bíró Attila. – A felkészülésünket nem segítette, hogy a világbajnokság kezdetéig a sérülések miatt egyszer sem tudott az általam elképzelt csapat játszani, itt kellett még a különböző elemeket gyakorolni a visszatérőkkel, de nem keresek kifogásokat. Ez ilyen idény volt, bízom benne, hogy a következő jobb lesz.”
Már csak azért is bizakodunk, mert a januári Európa-bajnokságon és a februári világbajnokságon is lehet olimpiai kvótát szerezni – talán addigra a „spanyolnáthára” is megtaláljuk az orvosságot.
