Hívásra várva – Szeli Mátyás jegyzete

Mindössze tíz nap telt el azóta, hogy a Tottenham menesztette José Mourinhót.

Volt olyan – nem is rövid – időszak, ha bármelyik nagyobb klubnál megrendült az edzőben a bizalom, a portugál nevét azonnal bedobták, és ezt senki sem tartotta kacsának. Gyakorlatilag nem találtunk volna olyan elitcsapatot, amely ne örült volna a kinevezésének – a Barcelonát leszámítva talán, amelynek vezetői azért titokban meginterjúvolták Josep Guardiola szerződtetése előtt.

Mostanra azonban megváltozott a helyzet.

Egyrészt az Európai Szuperliga elindulásának bejelentése mellett Mourinho kirúgásának híre kis túlzással lábjegyzetté silányodott, és igazán komolyan még nem vetődött fel a neve sehol, legfeljebb az Internazionalénál, legalábbis sajtóhírek szerint. Ott is vélhetően főképp azért, mert Antonio Conte (akihez ragaszkodnának) hónapok óta pedzegeti, a pénzügyi instabilitás miatt nem marad sokáig. A sajtóban szintén felvetődött a portugál válogatott szövetségi kapitányi posztja, ami érdekes kísérlet lehet neki. Elképzelhető, hogy ez a teljesen másfajta munkaritmust, kihívást jelentő feladat lenne az, amely visszavezeti a csúcsra. Igen ám, csakhogy Fernando Santos – miközben jó ötletnek tartja a kinevezését – azt mondta, majd szerződése 2024-es lejártakor adja át a helyét.

Mourinho megváltozott helyzetét jól példázza, hogy ez ellen igazából senkinek sincs ellenvetése.
Nem arról van szó, hogy a vele kéz a kézben járó dráma, feszültség, szópárbaj – amelyek kifejezetten szórakoztatók tudnak lenni – tartaná vissza a kérőket, bár állítólag erre is volt példa, hanem egyre többen fejtegetik, eljárt felette az idő. Kritikusai szerint túlzottan is védekező, passzív a felfogása. Ez a játékstílus pedig sokkal szembetűnőbb, ha mondjuk a Manchester Cityével vagy a Liverpooléval hasonlítjuk össze, akkor meg még inkább, ha a riválisok sikeresebbek is. A háttérzajt érmekkel, serlegekkel lehet a legjobban elnyomni. A cél szentesíti az eszközt ugyebár.

A másik, hogy mintha a korábbi csapatainál jellemző mentalitást (mindenki ellenünk van, zárjunk össze) sem sikerült volna meghonosítania az utóbbi időben. Több klubjánál is az volt az ember érzése, a játékosok nem vele, hanem vele szemben zárnak össze.

Ettől függetlenül fájó lehet, hogy Mourinhót a Ligakupa-döntő előtt menesztették, amelynek megnyerésével tovább erősítette volna mítoszát, mely szerint bárhová is megy, nyer valamit.

Nem így történt, és minden idők egyik legeredményesebb edzője most hívásra vár. Azt nem csak tiszteletlenség, tévedés is lenne állítani, hogy karrierje véget ért, de vélhetően egyre kevesebben vannak a szűk elit tagjai közül, akik az ő számát tárcsázzák először, ha edzőre van szükségük.

Ez is jelzésértékű.