Beszéljük meg! – Czipó Ádám jegyzete

„AZ ÉJJEL HAZAFELÉ MENTEM, / éreztem, bársony nesz inog, / a szellőzködő, lágy melegben / tapsikolnak a jázminok, / nagy, álmos dzsungel volt a lelkem” – írja József Attila egyik legkiválóbb verse, a Hazám kezdő soraiban. Valami hasonló érzés fogott el, amikor vasárnap este 11 óra környékén a Nemzeti Sport szerkesztőségéből hazaindultam. Azon a napon, amelyen véget ért a hazai rendezésű atlétikai világbajnokság. Merthogy megrendeztünk egy minden kétséget kizáróan parádés, emlékezetes, színvonalas világeseményt elsősorban magyar munkaerőre építve, mondhat tehát bárki bármit, ez közös siker.

A kép viszont összetettebb, Karácsony Gergely, Budapest ellenzéki főpolgármestere korábban azzal is fenyegetőzött, hogy lemondja az atlétikai világbajnokságot. Fenyegetőzött, merthogy jogköre éppenséggel nem volt ilyesmire, és ezzel minden bizonnyal ő is tisztában volt. A kérdés már csak az, hogy ezek után milyen megfontolásból pózol és szelfizik Csepelen a Nemzeti Atlétikai Központban.

De a nagy, álmos dzsungelt emellett a horizonton délibábként feltűnő budapesti olimpia sem hagyta nyugodni. Mert kétségtelen, egy vizes vagy éppen egy atlétikai világbajnokság megrendezése jelentősen növeli a nemzeti presztízst, de közgazdasági alapvetés, hogy ezek a típusú rendezvények, főleg a felhúzott létesítmények pénzügyileg nem térülnek meg. Az atlétikai stadion esetében 250 milliárd forintos építési költségről beszélünk, amelyhez 70 milliárd forintot még hozzá kell adni, ennyibe került ugyanis a vb lebonyolítása. A Nemzeti Rendezvényszervező Ügynökség ezzel az összesen 320 milliárd forintos összeggel szemben a tavasszal 130 milliárd forintos bevétellel kalkulált. Félreértés ne essék, a világon sehol sem lehet egy ilyen esemény pozitív szaldós. Az viszont fontos, hogy mi történik az adott esemény után egy Puskás Arénával, egy Duna Arénával vagy egy Nemzeti Atlétikai Központtal, kihasználjuk-e őket mi, magyarok. Az előbb említett nagy létesítmények megépültek az utóbbi években, és nyilván nagy szerepük lenne egy olimpia megrendezésében, ám az infrastruktúrára, a kiszolgáló létesítményekre még bődületes összegeket kellene költeni, kezdve például a reptér és a belváros kötött pályás összekapcsolásával.

És akkor itt vannak a prioritások: „Ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn, öngyilkosság, lelki restség, mely, hitetlen, csodára vár, nem elegendő, hogy kitessék: föl kéne szabadulni már!” – folytatja József Attila. Mert szerintem ha egy családot súlyos viszályok gyengítenek – egyik testvér nem beszél a másikkal, a szülők is anyagi problémákkal küzdenek, nem szólva a legkisebb gyerekről, Kelet-Magyarországról, aki mindig háttérbe szorul –, nem helyénvaló háromhetes nyaralást tervezni a Maldív-szigetekre. Ha mégis, úgy legyen feltéve a kérdés, és döntsön a többség akarata.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!