A pénz szaga – Szeli Mátyás     jegyzete

A Bajnokok Ligája elődöntőjének mostani mezőnyéből csak egy csapat, a PSG volt ott tavaly a legjobb négy között (tavalyelőtt meg egyik sem). Ez azt az illúziót is kelthetné bennünk, hogy változnak a futball erőviszonyai, nem mindig ugyanazok érnek oda a végére. Ez azonban csalóka, bár a sportág krémjében tényleg van valamiféle átrendeződés, ez nem jelenti azt, hogy szélesebb kör előtt nyílna meg az európai csúcs felé vezető út.

A mostani négy elődöntős közül három azért lóg ki a sorból, mert kettő (Manchester City, PSG) kvázi közel-keleti állami tulajdonban van, a Chelsea mecénása pedig az orosz milliárdos, Roman Abramovics. A Real Madrid jelenti a kivételt, igaz, nem feltétlenül tőkeerőssége, hanem a klub struktúrája miatt, ráadásul a csapat az első számú európai kupa megszületése óta meghatározó tagja a sorozatnak.

Az ízlés dolga, ha a tulajdoni szerkezet alapján akarjuk osztályozni az elitet. Az „újgazdagok” száma viszont annyira már nem újdonság, hogy különösebben meglepjen minket az előretörésük.

A Forbes nemrég nyilvánosságra hozta a legértékesebb futballcsapatok listáját, és az első húszban tíz olyat is találunk, amelynek tengerentúli, keleti üzletember, (külföldi) állami kézben lévő vállalat vagy más csoport a tulajdonosa. Az ilyesféle szerepvállalás tehát már nem számít egyedinek. Sőt, ahova több mint egy évtizede érkeztek a gazdag külföldiek, ott dinasztiaépítésre is van lehetőség, kisebb a veszélye annak, hogy úri szeszélytől hajtva a tulajdonos egyik napról a másikra lelép, ezért aztán a világsztárok sem feltétlenül csak jól fizető köztes állomásként tekintenek a klubra. Ennek eredményeképp a (futball)hatalmi harc legfőbb szimbólumának tartott BL-trófea elhódítására is megnő az esély.

Ez persze „csupán” a sportszakmai oldal.

Az élklubok között még mindig van egy réteg, amely helyi üzletemberek, családok irányítása alatt áll, és vannak országok, amelyekben a szabályozás nem is teszi lehetővé a (többségi) külföldi tulajdont. Németországban a szurkolók mintha ösztönösen tartanának is az ilyen konstrukcióktól. Más klubok sorsát elnézve esetenként jogosan érezhetik, hogy a messziről jött tulajdonos bőkezűsége, a futballklub birtoklása csupán eszköz egy bizonyos cél (profitszerzés, imázsépítés vagy -szépítés) eléréséhez, amihez ők nem szeretnének asszisztálni.

Ezzel szemben azt érezhetik, hogy más egyesületeknél a tulajdonosok helyi kötődése talán felelősségteljesebb, a vezetők jobban ragaszkodnak a klub múltjához, de azért ne legyenek illúzióink, a szponzori megállapodásokat, stadionneveket elnézve azért a többségük nem ugrik félre, ha katari, kínai vagy a világ bármely pontjáról pénz érkezik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!