Ha a Liverpool nyer, mindannyian nyerünk – egy este az Albertben

Ha valaki egy győztes Liverpool-meccs után lép ki az Anfield mellett álló The Albert nevű kocsma ajtaján, nemcsak a hűvös és a legtöbb esetben esőtől megtisztult levegő csapja meg, hanem az a felismerés is, hogy bőven többet élt át, mint kilencvenpercnyi futballélményt. A falak még őrzik a kórusok visszhangját, a poharak csilingelését, a vörösbe öltözött tömeg lüktetését. Ilyenkor érezhető igazán, hogy Liverpoolban a győzelem nem pusztán eredmény, hanem közös ünnep, amely mindenkit magával sodor. Ez a város egyik esszenciája: a szenvedély, a közösség, a hit – ha a Liverpool nyer, mindannyian nyerünk.

Pedig a mérkőzés előtt semmi sem utalt arra, hogy a közös ünnep ilyen magától értetődően születik meg. A város utcái már délután megteltek, az autók araszolva próbáltak közelebb jutni az Anfieldhez, a buszok fáradtan pöfögtek, a dudák ingerülten harsantak, mintha maga Liverpool is próbára tenné a szurkolókat. Aki itt győzelemre vágyik, annak előbb át kell verekednie magát a káoszon, tehát ez alkalommal nem lesz könnyű dolga senkinek sem, mert ne feledjük, a világ egyik legjobb csapata, a Real Madrid érkezett vendégségbe! Mégis, ebben a lassú araszolásban, a bosszankodás és a várakozás közepette kezdett kibontakozni az a sajátos liverpooli hangulat, amelyben a nehézségek is a közösségi élmény részévé válnak.

Az eső végül mindent eldöntött. A Liverpool felett kiszakadó szürke felhők megkeserítették a szurkolók és a stadion előtt sorakozó ételárusbódék üzemeltetőinek az életét, mert a sült hagyma és a frissen sült hús ínycsiklandó illata hiába szállt a levegőben, senki sem állt meg a csepegő ponyvák alatt. Mindenki a fedett helyeket kereste, a környékbeli pubok pillanatok alatt zsúfolásig megteltek, és órákkal a kezdés előtt már egy gombostűt sem lehetett leejteni egyik vendéglátóipari egységben sem, amelyekből pedig bőven van a „vörösök” szentélyének környékén. A számtalan nedves kabát és összekoccanó söröspohár, valamint a hangos éneklés egyetlen masszává olvadt össze, de aki nagy nehezen odaért, azonnal érezte, hogy itt nem pusztán menedékről van szó – a kocsmák Liverpool igazi lelátói, ahol a mérkőzés már jóval az első sípszó előtt elkezdődik.

Az Anfield közvetlen szomszédságában álló vörös téglás viktoriánus kocsma, a The Albert már messziről jelezte, hogy nem egyszerűen italokat mérnek benne, hanem hangulatot. A falakat, de még a mennyezetet is futballrelikviák borítják, és nemcsak liverpooliak, hanem a világ minden tájáról, így a betévedő egyfajta eklektikus kaleidoszkópot lát. Az előző század ötvenes éveiben a haditengerészet matrózai jártak ide, ma pedig szurkolók százai keresik fel, hogy a meccs előtt együtt hangolódjanak. Jóval a kezdő sípszó előtt már annyian zsúfolódtak be, hogy az ablakok bepárásodtak, a hideg üvegen apró cseppekben gördült le a lecsapódó pára. A tömegben meglepően sok Real-drukker is feltűnt, de a hangulat kedélyes maradt: „vörösök” és „fehérek” együtt emelték poharukat, mintha a rivalizálás csak a sípszóval kezdődne.

A zsúfolt térben azonban nemcsak a párás ablakok és az általános hangzavar volt feltűnő, hanem egy hatalmas molinó is, egyszerű, mégis kifejező felirattal: „Ha a Liverpool nyer, mindannyian nyerünk.” Az üzenet refrénként visszhangzott az Albertben, a helyiek arcán mosollyal, a madridiakén némi kétkedéssel. A vita persze baráti maradt, de a szavak súlyát érezni lehetett a levegőben: ez a hely, ez a város, ez a közösség valóban úgy hiszi, hogy a győzelem mindenkié.

Úgy tartják, sokszor a meccs előtti hangolás az este egyik legfontosabb momentuma, de amint felhangzott a kezdő sípszó, a pub légköre azonnal átalakult. Az éneklés és a hangoskodás új szintre emelkedett: a dalok és rigmusok teljesen elnyomták a kommentátor szavait, a helyhez mérten kis televízión futó képekből pedig csak az tudott kivenni bármit is, aki közvetlenül alatta állt. A többieknek maradt a hangulat, a közös lüktetés, amely itt fontosabb is, mint maga a mérkőzés.

A szünetben ideiglenesen visszaállt az alapzaj, beszélgetések visszafogott moraja töltötte be a teret, de amint folytatódott a mérkőzés, ismét megremegtek a viktoriánus ház falai és ablakai, a Liverpool-gólnál pedig olyan hangrobbanás tört ki, amely szinte szétfeszítette a helyiséget: fröccsentek a sörök, emberek fonódtak össze ölelésben, és az eksztázisban a helyiség egyetlen vörös hullámként emelkedett fel – leszámítva a madridiakat. Az ő arcukra ekkor már inkább a feszengés ült ki, bár a többségük sportszerűen mosolygott, mintha elismernék, hogy ezen az estén Liverpool városa és a csapata együtt erősebb náluk.

A hátralévő percek mégis izgalommal teltek. A kis televízió képernyőjére ugyan egyre több szempár szegeződött, aggódva, hogy vajon kitart-e az előny, vagy érkezik-e a Real válasza, ám a teret továbbra is a közös éneklés és a rigmusok uralták, és a tömeg voltaképpen egyfajta csatárlánc révén értesült az eseményekről az elöl állóktól. Az Albert falai mintha együtt lélegeztek volna a stadionnal.

Amikor végül felhangzott a hármas sípszó, újabb elementáris hangrobbanás rázta meg az épületet. Ez már nemcsak a gól öröme volt, hanem a diadalé, a megkönnyebbülésé, a közös ünnepé. A poharak ismét magasba lendültek, a sörök a korábbinál is nagyobb mennyiségben szöktek a levegőbe, majd záporként hulltak vissza a ruhákra és a padlóra, a dalok pedig olyan erővel áradtak, mintha csak akkor kezdődött volna az este.

A spanyol szurkolók többsége lassan elindult kifelé arcukon a vereség utáni csendes beletörődéssel, és joggal érezhették úgy, hogy Liverpoolban ezen az estén mindent a vörös határoz meg. Egyetlen kivétel akadt, egy rendíthetetlen Mbappé-mezes figura, akit láthatóan csak az a cél vezérelt, hogy kikérjen egy búfelejtő sört, jóllehet, inkább kevesebb, mint több sikerrel járt. „One pint, por favor!” – segítették ki végül némi ugratást beleszőve a nagylelkű helyiek, a jelenet pedig egyszerre volt komikus és megható, hisz a rivális színek ellenére a közösség befogadta, egyértelművé téve, hogy a győzelem ünnepe itt mindenkit magával sodor, még az ellenfél szurkolóját is.

És valóban, az este igazi csúcspontja akkor jött el, miután a mérkőzés véget ért. A lefújás után nagyjából még másfél órát tarthatott nyitva az Albert, és ebbe az újabb kilencven percbe szinte több érzelem zsúfolódott, mint az előző órákban összesen. A megkönnyebbülés és diadalérzet új erőt adott mindenkinek, a dalok nemhogy halkultak, még erősebben zengtek, az ablakokon pedig immár vízesésszerűen csapódott le a pára. Az Albert ekkor már nem egyszerűen egy szurkolói pub volt, hanem egyetlen lüktető ünnepi tér, ahol a győzelem élménye mindenkit összekapcsolt. A crescendo hangulatban a rigmusok hosszabbak lettek, a refrének hangosabbak, a dalok pedig úgy áradtak, mintha sosem akarnának véget érni. A lefújás pillanata tehát nem lezárta, hanem megnyitotta az estét, az ünneplés ekkor vált teljessé, és aki eddig nem tudta, annak is világossá vált: ha a Liverpool nyer, mindannyian nyerünk.

Miután csak eljött a záróra, és a szurkolók kiléptek a hűvös, esőtől megtisztult liverpooli éjszakába, az utcák még mindig lüktettek. A stadiontól távolodva persze egyre halkult a dalok visszhangja, de egy mondat még ott csengett a levegőben, amelyet a helyiek félig tréfásan, félig komolyan az Mbappé-mezes szurkolónak címeztek: „Ennél már csak akkor erősebb az összetartás, ha kikapunk.”

BAJNOKOK LIGÁJA
ALAPSZAKASZ, 4. FORDULÓ
LIVERPOOL FC (angol)–REAL MADRID (spanyol) 1–0 (0–0)
Liverpool, Anfield, 59 916 néző. Vezette: Kovács István (romániai)
LIVERPOOL: Mamardasvili – C. Bradley, I. Konaté, Van Dijk, A. Robertson (Kerkez, 88.) – Szoboszlai, Gravenberch, A. Mac Allister (C. Jones, 79.) – Szalah, Ekitiké (Gakpo, 79.), Wirtz (Chiesa, 88.). Menedzser: Arne Slot
REAL MADRID: Courtois – Valverde (Brahim Díaz, 90.), Éder Militao, Huijsen, Carreras – Camavinga (Rodrygo, 69.), Tchouaméni – Güler (Alexander-Arnold, 82.), Jude Bellingham, Vinícius Júnior – K. Mbappé. Vezetőedző: Xabi Alonso
Gólszerző: A. Mac Allister (61.)