Korszakos csapat-e már Luis Enrique PSG-je?

Mindenekelőtt azt kell megfogalmazni, mit is takar a korszakos csapat kifejezés. Nem könnyű a meghatározás, mivel nincs rá egyértelmű definíció. Az amerikai sportnyelvben például a „dynasty”, vagyis dinasztia elnevezést szokás a témában elővenni. Általában az olyan csapatokra használják odaát, amelyek éveken át uralják az adott ligát, de nincs meghatározva, ehhez pontosan milyen sikerek szükségesek. Azt szokták mondani, legalább három bajnoki cím kell hozzá néhány éven belül, esetleg további egy-két döntős szereplés.

Természetesen az is képlékeny, hogy a Bajnokcsapatok Európa-kupája, valamint 1992-ben átnevezett jogutódja, a Bajnokok Ligája immár több mint 70 éves történetében mely együtteseket lehet ezzel a rangos jelzővel illetni: korszakos. Van, persze, amikor egyértelmű a helyzet. Nyilván ilyen az első öt kiírást 1956 és 1960 között megnyerő Real Madrid, amely akár szinonimája is lehetne ennek a fogalomnak. A csúcsot a sorozatban ötödik diadal, az 1960-as glasgow-i finálé jelentette, amelyben 7:3-ra győztek a királyiak a Frankfurt ellen, Puskás Ferenc máig döntőbeli rekordot jelentő négy, valamint Alfredo Di Stéfano három góljával.

Utána néhány év szünet következett az addig töretlen madridi sikerszériában két elveszített döntővel (1962, 1964), majd 1966-ban újra csúcsra ért a csapat a Partizan Beograd 2:1-es legyőzésével. Ez az igazi korszakhatár, egyrészt Francisco Gento személye miatt, aki mind a hat elsőségnek részese volt, másrészt azért, mert utána 32 évig (!) nem tudta megnyerni a kupát a Madrid.

Aztán viszont öt idényen belül háromszor is (1998, 2000, 2002), megítélésünk szerint ez is „dinasztia”, mint ahogyan a 2014 és 2018 között Cristiano Ronaldo főszereplésével öt kiíráson belül négyszer is (2014, 2016–2018) aranyérmes együttes. Pláne, hogy ez a csapat véghez vitte a „klasszikus mesterhármast”, ami a BL-érában máig példátlan, és korábban is csak háromszor fordult elő.

Ám kitágíthatjuk ezt a korszakot egészen 2024-ig, hiszen Cristiano Ronaldo és a triplázó edző, Zinédine Zidane 2018-as távozása után még 2022-ben és 2024-ben is a csúcsra tudott jutni a spanyol főváros gárdája. Tartalmas tíz esztendő 2014 és 2024 között hat BL-trófeával! Ha CR7 vagy Zidane ottléte nem is hidalja át ezt az évtizednyi távlatot, megteszi Carlo Ancelotti visszatérő szerepvállalása, az olasz szakember ugyanis az első és az utolsó kettő siker letéteményese volt a kispadról.

PHILIPP LAHM: FÉLTIK ELŐNYEIKET A KIVÉTELEZETTEK

A Bayern Münchennel Bajnokok Ligája-győztes, a német válogatottal világbajnok Philipp Lahm szerint Budapest tökéletes helyszíne volt a BL-döntőnek, és dicsérte hazánk labdarúgásának évszázados hagyományait is.  A magyar futball felemelkedését szeretné látni Philipp Lahm. A Bayern Münchennel Bajnokok Ligája-aranyérmes (2013), Németországgal világbajnokságot nyerő (2014) korábbi hátvéd publicisztikáját a The Guardian közölte még a budapesti BL-döntő előtt. Az írás címe szabad fordításban nagyjából az, hogy „Budapest tökéletes a döntő helyszínének, de a torna továbbra is zárt játszótér”. Ennél azonban lényegesebb az, amit maga az írás boncolgat. A két csapat mellett az áprilisi, magyarországi választásokról és annak külföldre elérő utózöngéiről is szó esik, ahogyan arról is, hogy Budapest tökéletes helyszíne a finálénak. Ezután következik a lényeg: Philipp Lahm azt fejtegeti, hogy Budapestnek és Magyarországnak sajnos nincs reális esélye, hogy belátható időn belül hazai vagy budapesti csapat ott legyen a Bajnokok Ligája élmezőnyében. Mint írja, az FC Porto 2004-es győzelme óta csak angol, német, olasz, spanyol és francia együttes nyert. Más nemzetnek szinte esélye sincs, mert nem versenyképes a bajnokságuk és nem tudják megtartani a legjobb futballistákat. Példának hozza az Ajaxot és a Benficát, amelyek szintén nem versenyképesek a legmagasabb szinten. Pedig szerinte több olyan európai nagyváros van, köztük Budapest, Koppenhága, Bécs vagy Varsó, ahol egy profi labdarúgó ugyanolyan jól érezhetné magát, mint Londonban vagy Párizsban. Innen pedig következik egy hosszabb, a magyar labdarúgás történelmét méltató rész. „Magyarországnak hatalmas futballhagyománya van – írta a 42 éves korábbi védő. – Száz évvel ezelőtt a Duna menti iskola a későbbi spanyol stílus előfutára volt… Nem sok hasonló helyzetben lévő nemzet van, amely két világbajnoki döntőt is játszott. A Puskás Ferenc és Hidegkuti Nándor fémjelezte Aranycsapat különösen közel áll a német emberek szívéhez. A világbajnokságok történetének két legnagyobb különbségű győzelme szintén a magyarokhoz kapcsolódik. Az ország nagyszerű edzőket adott a világnak, akik a határokon túlra is elvitték a tudást. Konrád Jenő a Nürnbergnél, Károly Jenő a Juventusnál, Guttmann Béla a Benficánál vagy Csernai Pál a Bayern Münchennél dolgozott, utóbbi a Bundesliga csúcsára vezette a csapatot a nyolcvanas évek elején. Határozottan támogatom, hogy Magyarország a politikához hasonlóan a futballban is visszakerüljön a térképre, de elképzelhetőnek tartom az ezzel kapcsolatos ellenállást. A kivételezettek féltik előnyeiket, pedig Európának fontos az egyenlőség, a problémával foglalkozni kell.” S. Á.

De vissza a kronológiához! Az első Real-uralmat követően az 1960-as években három csapat is tudott kétszer BEK-et nyerni. Ezek közül szerintem kettő, a Benficáé és az Internazionaléé tekinthető dinasztiának, a Milané nem. A lisszaboniak 1961-ben és 1962-ben is elhódították a trófeát, majd bejutottak még a döntőbe 1963-ban, 1965-ben és 1968-ban is, mindvégig Eusébio vezérletével. Más kérdés, hogy 1962-ben nem kellett volna a fejükre vonni a híres Guttmann-átkot, több kupagyőzelem máig nem jött össze. Az 1964-ben és 1965-ben győztes „Grande” Inter is korszakos gárda volt egy karakteres edző (Helenio Herrera) és egy futballevolúciós forradalom, a catenaccio révén. A Herrera-csapat sorsa az 1967-es lisszaboni döntőben a Celtic ellen végeztetett be, amikor a szigorú és emberfeletti koncentrációt igénylő rendszer már felőrölte a játékosokat, de négy év alatt három döntő és két trófea nagy fegyvertény. A Milan 1963-ban és 1969-ben győzött, de a kettő között túl sok idő telt el, nagyot változott közben a csapat is, nem tekinthetjük ezt a két sikert egyazon korszak kezdő- és végpontjának.

Az 1970-es évek első felében két klasszikus dinasztia is kialakult: 1971 és 1973 között a Johan Cruyff-féle Ajax, 1974 és 1976 között pedig a Franz Beckenbauert felvonultató Bayern München nyerte meg sorozatban háromszor a trófeát. A holland–német vetélkedés a klubfutball után az 1974-es müncheni világbajnoki döntőben emelkedett másik dimenzióba, akkor a Bayernre épülő nyugatnémetek győztek 2–1-re az Ajaxra alapozó hollandok ellen. (Említsük meg a magyar szálat: 1972-ben és 1973-ban a temesvári születésű edző, Kovács István vezette sikerre az amszterdamiakat.)

A hetvenes évek táptalaja valahogy melegágya volt a korszakos csapatoknak, az évtized második felében ugyanis megszületett egy újabb, a Liverpool: 1977 és 1984 között négyszer is a Mersey partjára került az ezüstös serleg, a klubtörténet első BEK-címét 1978-ban meg is védték a „vörösök”, majd győztek 1981-ben és 1984-ben is. Az első háromnál Bob Paisley, a negyediknél Joe Fagan volt a vezetőedző, utóbbi 1985-ben is döntőbe vitte a csapatot, de a Heysel Stadion tömegkatasztrófája után az angol klubokat öt évre kitiltották Európából, így a Liverpool nem tudta hosszabbra nyújtani regnálását. A szintén angol Nottingham Forest is nyert egymás után kétszer BEK-et 1979-ben és 1980-ban, de a magunk részéről Brian Clough csapatát nem tekintenénk dinasztikusnak: először a viszonylag gyenge svéd Malmőt gyűrte le a döntőben, miközben a bajnokságban 28 ponttal maradt le a Liverpool mögött (amikor még két pont járt a győzelemért!), és csak a címvédő jogán indulhatott a következő idényben, más kérdés, hogy újra diadalmaskodott a sorozatban.

A nyolcvanas években csak a Liverpool tudott kétszer nyerni, ám az évtized végére összeállt egy újabb korszakos nagycsapat, az AC Milan. Az Arrigo Sacchi vezetőedző által irányított, a 4–4–2-es felállással és az egész pályás letámadással a futballt forradalmasító vörös-feketék 1989-ben és 1990-ben is győztek, majd már Fabio Ca­pello irányításával 1994-ben 4–0-ra ütötték ki a „Dream Teamnek” becézett, Johan Cruyff edzette FC Barcelonát, az azt megelőző és az utána következő évben pedig ugyancsak döntőbe jutottak, az 1995-ben az Ajax elleni bécsi 0–1 jelentette a korszakzárást. Ha ugyan korszakzárás jött ott, s nem csak „korszakszünet” – mivel a már az 1989-es sikerekből a részét játékosként kivevő Paolo Maldinivel a soraiban és az abból a Sacchi-csapatból kiemelkedő Carlo Ancelottival a kispadon a Milan aztán 2003-ban és 2007-ben újra nyert, közte 2005-ben pedig döntőt játszott a Liverpool ellen, amelyet 3–0-s előnyből bukott el.

Az én mércém szerint az 1990-es évek második felének Marcello Lippi- és Alessandro Del Piero-féle Juventusa is korszakos nagycsapat, amely markánsan volt jelen éveken át a nagyszínpadon, de el tudom fogadni, ha nem mindenki gondolja így, tekintve, hogy az 1996-os elsőség után 1997-ben, 1998-ban és 2003-ban is elbukta a döntőt, 1999-ben pedig nyertes állásból az elődöntőt. Hasonló a helyzet Jürgen Klopp Liverpooljával, amely veszített 2018-ban és 2022-ben, nyert 2019-ben. Határeset.

MÁR ALAKUL A TRIPLÁZÁSRA HAJTÓ PÁRIZSI EGYÜTTES

Portugál és francia lapértesülések szerint Luís Campos sportigazgató már a következő címvédést készíti elő a PSG-nél. A lehetséges távozók listáján a hátvéd Marquinhosé a legnagyobb név. A 32 éves brazil csapatkapitányról már tavaly ilyenkor is felröppent a hír, hogy a szaúdi ligába megy, ám a L’Équipe most azt írja, inkább Katarba szerződhet. Megállapodása még két évig érvényes, de kora miatt aligha kaphat a játékjogáért 30 millió eurónál többet a klub. Ugyanakkor Bradley Barcola eladása 100 milliót is hozhat a konyhára, márpedig a 23 éves szélső  iránt a Liverpool jó ideje érdeklődik. S meglehet, a PSG szerzi meg a Mersey-partiak másik kiszemeltjét a posztra, az elefántcsontparti Yan Diomandét (RB Leipzig), aki Luis Enrique egyik kedvence lett az előző idényben. Elhagyhatja még a Parc des Princes-t I Kang In, valamint a csatár Goncalo Ramos – utóbbi helyére érkezhet az AFC Bournemouth 19 éves ígérete, Eli Junior Kroupi vagy a Monaco vb-re is nevezett francia válogatott játékosa, Maghnes Akliouche. Lényeges a kapuskérdés: Lucas Chevalier nem akar tovább a kispadon ülni, már jelezte is, hogy menne, s Gianluigi Donnarumma távozása óta Luis Enrique eleve szeretne elit kategóriájú játékost a kapuba. Luís Campos a hazájából, a Portótól készül elhozni Diogo Costát, akit viszont a kék-fehérek csak a kivásárlási áráért, 60 millió euróért hajlandók elengedni. GY. B.

Pep Guardiola Barcelonájának viszont mindenképpen itt a helye a felsorolásunkban, sőt, már a Frank Rijkaard irányításával véghez vitt 2006-os győzelmet is ehhez a korszakhoz lehet kapcsolni, ha akkor még Lionel Messi csak epizodista volt is. Nem úgy 2009-ben és 2011-ben, amikor már Guardiola és Messi együtt ért fel a legmagasabb csúcsra. Ahogyan nem a katalán edzővel kezdődött, nem is vele ért véget ez a nagy Barca-évtized, hanem a 2015-ös BL-diadallal – immár Luis Enriquével a kispadon.

És akkor az ő személye révén el is jutottunk a jelenlegi Paris Saint-Germainhez, amely fiatal klub, csupán 1970-ben alapították, és sokáig az 1995-ös BL-elődöntő jelentette számára a csúcsot. Ám aztán 2011-ben a katari olajmágnás, Nasszer Al-Helaifi megvásárolta az egyesületet, hatalmas fejlesztések kezdődtek, viszont ez sokáig nem párosult nemzetközi sikerrel a pályán, mert úgy gondolták, a csúcsra az út a túlfizetett sztárokkal vezet. De ez csak a 2020-as vesztes döntőhöz volt elegendő, majd Lionel Messi, Neymar és Kylian Mbappé együttes szerepeltetése sem jelentett megoldást. A 2023 nyarán a csapatot átvevő Luis Enrique azonban hamar bebizonyította, a sikerhez még mindig nem a sztárok túlzsúfolása visz közelebb, sokkal fontosabb az egység, a játékosok közötti kohézió és a megfelelő labdarúgók megtalálása a nekik is megfelelő posztokra. Ez három idény alatt három bajnoki címben, két Francia Kupa-győzelemben, egy BL-elődöntőben és két BL-győzelemben öltött testet.
Nincs még történeti távlat, csak három éve tart a Luis Enrique-éra Párizsban, nehéz megmondani, ez már dinasztia-e.

De nagyon hasonlít rá…

NS-SZAKÉRTŐ: SZTANYISZLAV CSERCSESZOV, A FERENCVÁROS KORÁBBI VEZETŐEDZŐJE

A Paris Saint-Germain megérdemelten győzött Budapesten, még ha csupán tizenegyesekkel is. Az Arsenal gyors gólja után még annál is nehezebb dolga volt, mint amire számítottam, az angolok mozgó falat húztak a tizenhatosuk elé, a PSG-nek vért kellett izzadnia az egyenlítésért. Végül azért is örültem a sikerének, mert Matvej Szafonov személyében orosz kapus ért fel a csúcsra, írtam is neki üzenetet a mérkőzés másnapján. Annak idején nálam mutatkozott be az orosz válogatottban, jól ismerem őt. Az a típus, aki addig megy előre, amíg el nem éri a célját. Gyerekkorában úszott, csak később váltott a labdarúgásra, és milyen jól tette! A PSG sikerének kulcsa a vezetőedző, Luis Enrique. Nagy taktikus, elképesztő stratéga, a szombati döntőben is láttam tőle olyan apróságokat, amit a laikus szurkoló talán észre sem vesz. Beintett, bekiabált, a futballistái máris tudták, mit kér tőlük, két játékos megcserélte a pozícióját, és rögtön jobban működött a játék. A Bajnokok Ligáját egyszer is nehéz megnyerni, nemhogy kétszer, de a jelenlegi francia bajnokot képesnek tartom arra, hogy a következő idényben is a fináléig meneteljen, ott pedig már minden előfordulhat. Korszakos csa­pattá nőheti ki magát, amely jó néhány évig még az európai klubfutball csúcsán maradhat. Úgy nyert a budapesti döntőben, hogy tud ennél sokkal, de sokkal jobban is futballozni. B. B.