Nélkülük – Szöllősi György jegyzete

A budapesti BL-döntő kapcsán a napokban sok szó esett az 1955 óta létező kupasorozat magyar vonatkozásairól, a korábbi döntők magyar résztvevőiről. És mint cseppben a tenger, itt is tetten érhető a huszadik századi magyar történelem minden viszontagsága. Ha fellapozzuk a pesti finálé hivatalos műsorfüzetét, a döntőket taglalva a következő magyar futballóriásokról írnak részletesen az UEFA angol nyelvű kiadványában: a Real Madriddal 3-szoros Európa-kupa-győztes, majd a Panathinaikosszal a döntőbe edzőként is visszatérő Puskás Ferencről, a trénerként a Benficával kétszeres BEK-győztes Guttmann Béláról, illetve Kubala Lászlóról, Kocsis Sándorról és Czibor Zoltánról, akik a Barcelona színeiben játszottak emlékezetes döntőt 1961-ben Bernben. Csupa olyan személyiség, akik a kommunista Magyarországot – jobbára illegálisan – hátrahagyva, emigrációban aratták ezeket a világsikereiket, amelyekről egyébként a diktatúra médiája idehaza egyáltalán nem vagy csak alig számolt be. (Ugyanez a helyzet az 1978-ban a Bruges csapatával BEK-döntős csatárral, Kű Lajossal vagy az 1982-ben a Bayern Münchennel fináléba jutó edzővel, Csernai Pállal is.)

Természetes, hogy magyarként írunk róluk, büszkélkedünk a sikereikkel, pedig hát azok idején a hivatalos Magyarország le- és megtagadta őket, nem igazán kezelte őket honfitársainkként, BEK-döntős játékosaink például szóba sem kerülhettek a magyar válogatott összeállításánál. Ma már ezt abszurdnak és végtelenül igazságtalannak tartjuk, nem véletlen, hogy Csányi Sándor MLSZ-elnök is megemlít öt korábbi magyar döntőst a műsorfüzethez házigazdaként írt (s abban magyarul is megjelent!) köszöntőjében. No igen, de miért csak ötöt? Hiszen Puskás mellett akad egy másik BEK-győztesünk is, Bölöni László, aki a trófeát negyven éve elhódító bukaresti Steaua vezéregyénisége volt, magyar szülők magyar anyanyelvű gyermeke, akit ugyan a hivatalos Magyarország éppen úgy nem tekintett e sikerek idején a nemzet részének (ma már magyar állampolgár), ahogyan az emigráns sztárokat sem, de ő még csak el sem hagyta a szülőföldjét, a történelem kegyetlen szeszélye révén, ő és családja akaratán kívül lett egy másik ország állampolgára. Ezen szörnyű igazságtalanságot fogadjuk el, szentesítjük, ebbe törődünk bele akkor, ha legalább nem említjük meg ilyenkor, a BL-történelem magyar vonatkozásainak taglalásakor a kétségtelenül különleges státuszú, de „nem magyarnak” semmiképpen sem nevezhető marosvásárhelyi Bölönit vagy akkori edzőjét, az aradi Jenei Imrét, sőt a temesvári Kovács Istvánt, aki a korszakos Ajax szakvezetőjeként nyert két BEK-serleget a 70-es évek elején. Ha az UEFA nem is, legalább mi.

Mert láttam olyan összeállítást a magyar sajtóban is, amely egyszerűen figyelmen kívül hagyta még a létezésüket is a BL magyar vonatkozású sikereinek taglalásakor. Pedig a játékvezetőknél is az a helyzet, hogy a legrangosabb európai klubmeccset vezető magyar bírók felsorolásakor Palotai Károly (kétszer volt BEK-döntős), Puhl Sándor és Kassai Viktor mellett a tavalyi BL-döntőt dirigáló nagykárolyi Kovács Istvánt is illik megemlíteni. És nem csak ma, a nemzeti összetartozás napján. Hiszen nélkülük szegényebb lenne a kultúránk, a sporttörténetünk, sajátos magyar világunk, mi magunk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!